Mészáros Tamás: „Hát hova tűnt minden?”
Csehov: Három nővér - kritika
Nem tudom, milyen egy úgynevezett csehovi előadás. Eddig akárhány jelentős Csehov-produkciót láttam, bárhol a világon, az mind különbözött egymástól. Stílus, hangvétel, tempó — ezek persze nagyon fontos dolgok, vagyis a díszlet és a ruhák karaktere csakúgy, mint a hangulatoké. De lehet egy előadás stilizált vagy naturalista, vidám vagy melankolikus, érdes vagy fojtott — sőt: mindez akár együtt is —, nincs recept a csehovi Csehovra. (Egyébként a shakespeare-i Shakespeare-re sem...) Ha igaz a játék, akkor megjelenik a szerző.
De hát miről ismerszik meg a színpadi igazság? Különös tekintettel arra, hogy egyazon drámának több igazsága is lehetséges; hogy egyazon dráma igazságai változnak az időben. Rendezői gondolat és színészi megvalósítás érvényes egységét kell tehát keresnünk. Érvényes pedig csak az, ami a magunk életdrámáját fejezi ki. Ám ezen a ponton óhatatlanul eljutunk az absztrakcióhoz. Mert mit jelent valójában az, hogy „magunk”? Kinek a nevében beszélünk? Honnan tudjuk, ki mit érez érvényesnek? Igen, tudomásul kell vennünk, hogy éppen a szakmaiság dolgában kifogástalan előadások azok, amelyek szükségszerűen megosztják az ízlést. Egy produkció csupán akkor ítélhető meg, ha a maga nemében nem megoldott, de ezen a szinten túl már „belép” a szubjektivitás, a nekem igaz vagy nem igaz dilemmája. Másként: a jó előadás a maga világképével vizsgáztat minket.
Amikor Ascher Tamás éppen egy esztendővel ezelőtt Kaposváron színre vitte a Cseresznyéskertet, azt írtam rendezéséről, hogy törekvést érzek benne egy „új tárgyilagosság” érvényesítésére, olyan látásmódra, amelyben a vállalt elfogultságokat a távolságtartó rálátás váltja fel. Akkor csakugyan úgy láttam, hogy Ascher egyfajta hidegen polifonikus ábrázolatot nyújtott a dráma figuráiról. Hogy miközben megadta mindenkinek a maga belső hitelét, az egész képet egy szemlélődő rendezői attitűd határozta meg. És az „...nem párosul a szereplők közötti kapcsolatok mélyebb, érzékenyebb kibontásával... kifejezőbb megjelenítésével” — írtam akkor.
Most viszont, amikor a Katona József Színházban Ascher Három nővérét nézem, semmiféle aggályt nem érzek. Mi ennek az oka? — mi volt Kaposváron más, mi az, amit Ascher itt másként csinál? A darabok különbözősége nem ad magyarázatot; a Cseresznyéskert és a Három nővér világa nagyon hasonló, és a két produkció alapvető felfogása meg is egyezik. Ennek a rendezésnek úgyszintén legfontosabb jellemzője, hogy a szereppel való tökéletes azonosulást kívánja meg valamennyi szereplőtót. A játékban nincs semmiféle jelzés, de még úgynevezett „eltartott” megmutatás sem: ebben aHárom nővérben minden reális, valószerű, átélt. A darab valamennyi alakja megéli és megszenvedi önnön drámáját — és a rendező „részrehajlása” sem tapasztalható; lemond még a karikírozás időnkénti lehetőségérőt is.
Két vonatkozásban tűnik Ascher munkája most eltökéltebbnek, mint tavaly Kaposváron. Egyrészt határozottabban visz végig az előadásban egy drámai folyamatot, másrészt — ettől éppen hogy nem függetlenül — szenvedélyesebben fogalmaztat a színészekkel.
Az első felvonás még majdnem idill. A kedves-könnyed mozaikképek közül olykor előbukkan ugyan egy-egy karcosabb is, de a Prozorov-lányokat még élet veszi körül, reménykednek és vágyakoznak. Az egész hangulatban van valami ígéretes: Mása is magához tér még nyomatékos lehangoltságából, Versinyin szomorkás öniróniája még békésen megfér Kuligin harsány ostobaságával, Natasa ízléstelensége még nem közönséges, sőt suta „szerelmi jelenetében” az esetlenkedő Andrej jel már-már megnyerő. A második felvonás azután megérleli a „patthelyzeteket”. Natasa már elszabadult a házban, Andrej leszámolt egyetemi karrierje gondolatával, Mása és Versinyin tehetetlenül kerülgetik egymást, Olga kezd belefáradni az iskolába, Irina csak egyet akar: elmenni innen. Ascher e gondos lefojtás után a harmadik felvonásban szokatlan detonációval robbantja fel a figurák belső „tölteteit”.
A várospusztító tűzvész „rejtelmes éjszakáján” mindenkiből előtörnek a keserűségek, az indulatok — a dolgok tudomásulvételének képtelenségét élik át mind-annyian. A nővérek itt már egyenként és együtt is életük csődjével néznek szembe. Olga a magánnyal, Irina a megalkuvással, Mása a reménytelenséggel. Tudatosan s mégis szinte hisztériás állapotban. Básti Juli Másája dermesztően átalakul; arca a szemünk előtt esik szét, tekintete fokozatosan kiürül, szinte vegetál már, amikor Vajda László hentesmesteri Kuliginja viszolyogtató erőszakkal megcsókolja. Csebutikin (Horváth József nagy erejű alakítása) visszaesik a delíriumba, Irina rémülten szembetalálkozik az élettel, Olga megadja magát az öregedésnek. Mind-ezt forrponton, rendkívüli intenzitással játszatja a rendező — ebben a felvonásban nincsenek passzív magatartások; minden mozzanat feszültségből születik.
És végül az utolsó felvonás, amely már megnyitja a zárt szobadíszletet egy sötét háttérkert felé. Ellenpontjaként egyöntetű, éles fehér fény önti el a színt — ebben a zárókódában Ascher némiképp felstilizálja a környezetet, a képet. Itt olyan kérlelhetetlen következetességgel jutunk el a végponthoz, ahogyan azt Három nővér-előadásban még nem láttam. Ahogyan a tehetetlen Olga (Bodnár Erika) falhoz tapadva, maga sem tudja, mit érezve, végigasszisztálja Mása és Versinyin (Sinkó László) búcsúját, ahogyan a tönkrement Mása fékevesztetten csépeli távozó szerelmét, ahogyan a kifosztott Irina (Szirtes Ági) szűkölve követeli magának a jövőt...
Ha van még jelentése annak a szónak, hogy katartikus, ne féljünk kimondani: ez a Három nővér-előadás bizonnyal az. Izzó, kegyetlenül őszinte színészettel perel az elveszett emberi beteljesülésért.
1985 december