Mészáros Tamás: Te is gyenge vagy?
Füst Milán: Catullus
Fenyegetően zegzugos, ajtókkal, benyílókkal, mélyedésekkel szaggatott, a lebuj, a diliház és a menhely pontosan meghatározatlan, mégis dermesztően valóságos,valami obskurus hangulatban összemosott keveréke ez a színtér, Antal Csaba bizarr ihletettségű díszletképe. Félreismerhetetlenül magán viseli a Székely tábor-előadások mindenkori, jellegzetes karakterét (amelyet a rendező eleddig Székely László tervezői közreműködésével alakított ki), s azon belül mégis egyéni térfantáziával megoldott, anyaghasználatában kivételesen érzékletes, municiózus igényű munka. Éppen gondos részletezettségével teremt olyan sűrű atmoszférát, olyan lényegre törő expresszivitást a színképben, amely pontosan megfelel az előadás benső világának.
Mert magában a játékban Székely szinte megszünteti az úgynevezett külső történést. Föloldja, eltünteti a színészi szféra rendkívüli intenzitásában. Félő, hogy e jelzőket és fogalmakat meglehetősen elkoptattuk már, ezért kell hangsúlyozni: mindaz, ami a Katona József Színház színpadán most megtörténika színészekben, még a nem éppen alacsony „helyi mércével” mérve is meghökkentő hőfokot mutat. Hiába szoktuk már meg, hogy Székely rendezéseinek „alapjárata” is olyan felsrófolt, mintha bármelyik pillanatban bekövetkezhetne a detonáció — most úgy érezzük, hogy a Catullus szereplőinek indulati töltése, elszánt egzaltációja egy világégéshez elegendő volna.
Igen, csakugyan kataklizma zajlik le a szemünk előtt; az emberi viszonyokban rejlő kérlelhetetlen pusztítás. A rendező félresöpri a tulajdonképpen szerelmi három-, sőt: négyszögtörténet alapvető közhelyességét, és az előadás első percétól Füst Milán drámaköltői kvintesszenciáját tárja fel. Az egymásnak kiszolgáltatott, közös csapdájukban vergődő alakok helyzetállapotát, reménytelen egzisztenciális válságát, azt a szituációt, amelyben Sartre-ral szólva: „A pokol a másik ember.”
És ez a „szemérmetlen” színészi kitárulkozás, a személyességnek ez a szenvedően átélt megnyilatkozása, még itt, ebben a színházban is meglepi, s talán nem túlzás azt mondani, feszélyezi a nézőt.
Mert a színház — így vagy úgy — többnyire tesz némi engedményt a közönségé-nek; még a legjobb, legmagasabb szakmai színvonalat képviselő előadások is megadják a kvázivalóság tettenérhetőségének mentőövét. A színészi játék attraktivitása, megejtő „megcsináltsága” egyszersmind arra is felhívja a figyelmünket, hogy mindaz, amit látunk, egy adott konvenciórendszeren belül működik. Hogy a színpad és a nézőtér viszonyát, a hatás mechanizmusát valamely bevált közmegegyezés szabályozza. A ritka színházi pillanatok egyike: a Catullus most felrúgja ezt az egyezséget. Amit Székely megvalósít, az nem más, mint egy paradoxon: lázas érzelmektől fűtött, vulkánlüktetésű s egyszersmind kíméletlenül tárgyilagos lát-lelet. Egy kórboncnoki jelentés, amit átizzít a költői szenvedély.
Minden mondat, minden szó önálló dráma — mert mindegyik a lelkiállapot egy új mutációja, variánsa vagy ellenpontja, és ez a hihetetlenül sokrétűen, minden pillanatban más oldalról reflektált színészi létezés a nézőt is szüntelenül új meg új reflexiókra, figyelmének kimerítő összpontosítására készteti. Itt nem lehet kényelmesen ráhangolódni egy-egy figura jól nyomon követhető „igazságára”, kiszámítható érzelmi skálájára; itt mindvégig könyörtelen energiával munkál a meglepetés: a Catullus főalakjai soha, egyetlen gesztusukban sem egyértelműek. Nem ilyenek vagy olyanok, hanem egyszerre kétségbeejtően mindenfélék — és semmilyenek. Hőzöngenek, viaskodnak, gyötörnek és gyötörtetnek, s mélységes öntisztázatlanságukban, görcsös akaratképtelenségükben mintegy szétolvadnak, megfoghatatlanná lesznek. Miközben ólcmaguk is rádöbbennek erre: „Te is gyenge vagy?” — kérdi Catullus egyszer csak Metellustól, mintegy felismerésszerűen.
Füst Milán kétségkívül így képzelte ezt a világot, ilyennek látta alakjait. Éppen azért helyezte a drámát az ókori Róma kulisszái közé, mert joggal tartott attól, hogy másként a korabeli színház óhatatlanul naturalista polgári színműnek játszaná a Catullust. Hiszen voltaképp az is: Clodia, Metellus, Catullus és Calvus viszonylata nagyon is modern. Amikor tehát Székely lemond az „antik miliő” álcázásáról, és vállalja a dráma közegéül a színpadi elvontságában, enyhe stilizálatlanságában is mai képzeteket keltő polgári környezetet, akkor lényegileg hű az írói koncepcióhoz — viszont azt is világosan látja, mi ennek a gesztusnak a kockázata: az, hogy a játékot hatalmába kerítheti a történet banalitása. Mert a Catullus mégsem az ibseni analitikus dráma módszerét követi; a Catullus egy létállapot költői lenyomata, s drámai erőterét nem lehet létrehozni a szereplők cselekedeteinek ok-okozati megfejtéséból.
Ezért születik meg a színpadon ez a mellbevágóan tömény érzelmi téboly, ezért a mindvégig fenntartott, úgyszólván neuraszténiás felfokozottság. Ami egyfelől lenyűgöző, és csakugyan túllendíti a művet a naturalizmuson. Ugyanakkor azonban másfajta gátakat emel. Két problémát látok itt; lényegében mindkettő a befogadás lehetőségével kapcsolatos.
Mint már utaltam rá, az előadás mindvégig fenntartja a szereplők indulati magasfeszültségét, a játék meghökkentő intenzitását — s egy idő után már éppen ez nem engedi a játék motivációinak érzékelését. A figurák bizonyos mértékig nivellálódnak ebben a közös, különös légkörű erőtérben; elvesztik a néző előtt egyéni arcukat, valamiképp túlságosan is hasonulnak egymáshoz. Kivált Máté Gábor (Catullus) alakítása mutatja ezt, de olykor Udvaros Dorottya Clodiáját, Benedek Miklós Metellusát, Sinkó László Calvusát és Csomós Mari Tertuliáját is — éppen elképesztő rétegzettségük miatt — „elvesztjük” szemünk elől.
Az előadás izgalmas ellentmondása, hogy az alakoknak ez az időnkénti követhetet-lensége éppen a játékkivételes minőségéból fakad—s ez már a második problémakör, amely természetesen szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Székely megváltoztatja a néző számára adott színészi információk adagolásának megszokott ritmusát. Elnézést a kacifántos fogalmazásért, de formailag szinte meghatározhatatlan ez a jelenség: adott idő vagy grammatikai egység alatta színészek olyan mennyiségben adják az úgynevezett szöveg alatti belső történések bonyolult variációit, oly mértékben tágítják ki és jelenítik meg az egyes mozzanatok asszociációs bázisát, ami a néző számára egyelőre feldolgozhatatlan — illetve csak töredékesen appercipiálható — s ezért zavarba ejtő.
A Catullus sajátos dramatugiai problematikáját Székely rendezése tehát egy (korábbi rendezéseiben már előkészített) „informatikai robbanással” oldotta meg. Ennek az előadásnak az igazi jelentősége ma még nem mérhető fel teljesen; megalkuvást nem tűrő tartalmi és metodikai következetessége most keményen próbára teszi, provokálja a befogadói beidegződéseket. De holnap — vajha! — már ez a szint lehet a mérték, s elégedetlenek leszünk, ha egy színházi alkotás ennél kevesebbet ad.
1987. március