Tarján Tamás: A megbocsátás undora
William Shakespeare: A vihar - kritika
Mint a végső testi romlás küszöbére érkezett nagybeteget, úgy kíséri haza Miranda roskatag sétájáról az apját, Prosperót. Vélhetnénk, az ősz üstökű öreg nem is puritán cellájának goromba fekhelyére, hanem a halálos ágyára tér meg. Garas Dezső mint Prospero kikászálódik szövetpapucsából - később is mezítláb játszik, egyszerre keltve a tehetetlen kiszolgáltatottság és a földanyával való mitikus, mágikus érintkezés képzetét. Végigveti ma-gát vaslócáján; fehér trikója fölött hosszú fekete télikabát a „varázsköpeny". Fontos igéinek nem csekély részét így, hanyatt, „a plafonnak" - vagy az ostoba, süket mindenségnek - mondja. Elég néhány perc - a csikorgó fogak közül szűrt szó, egy-két megsemmisítő
fintor, az utálat és az önutálat jelei -, hogy rádöbbenjünk: a sziget urának, bár eljárt fölötte az idő, nem a teste beteg. A lelke. Elérkezett az idő, a még alkalmas utolsó pillanat, amikor Prosperónak a tengeri vihar bűvös fölkorbácsolásával s az ebből eredő eseményekkel bosszút kell állnia a hajdan őt ért rettenetes sérelemért, a trónfosztásért és a száműzetésért, s el kell rendeznie leányának sorsát is. Csakhogy a mágust a hányinger kerülgeti, ha felidézi az udvari bábemberek hitványságát és hatalmi tébolyát, semmi kedve itáliai és afrikai városok, országok ügyeiben vájkálni, valójában köp a minimális hálára is, a naiv leánykája iránti kötelező szeretetnél talán jobban vonzódik pajkos szellemszolgájához, és csöppet sincs elragadtatva a saját csodálatos tudományától, ítéletosztó morális vitézségétől, valamint a várható családi gyarapodástól. Prospero végül is kivétel nélkül mindenkit megleckéztet, s ez az erkölcsi fölény eleve gyanús szerep, olykor csupán packázás a többiekkel, s a varázsló nem is jár messze attól, hogy a valóságos és a jelképes viharban önmagának is kiutaljon egy jókora pofán csapást. Attól sem érzi nemesebbnek magát, hogy valamennyi vétkesnek megbocsát, mindenkit révbe juttat. Igazság? Ítélet? Büntetés? Feloldozás? Ez az aggnak mutatkozó javakorabeli, szépséges és majdnem néptelen szigetbirodalmának boszorkánymester uralkodója nem hisz már egyikben sem. Ami jön, ami történik, rosszkor, rosszul történik, senki és semmi nem azonos önmagával. Elment az élet, és „a jó győzelmével", dörgedelmek és penitenciák kirovásával, új szerelmi kötéssel az égvilágon semmit nem lehet belőle visszahozni. A Katona József Színház Prosperójá-nak nem Milánóba - és a hatalomba -visszatérve lesz minden harmadik gondolata a halál. Zsámbéki Gábor rendező és Garas Dezső − sok súlyos sárból és kevés elporló aranyból − úgy alkotta meg ezt a keserű varázslót, hogy már most minden gondolata a halál legyen. A tudat, hogy az élet minden másnál inkább az alantasságot, a reménytelenséget, a mulandóságot hordozza magában. A Halált.
Garas a remélhetőnél sokkal kevesebb színnel, játékmódjának egyedi groteszkumát és hasonlíthatatlan fordulatait sajnos lebéklyózva, de roppant szuggesztíven, prófétáló indulatokkal oldja meg centrális feladatát(természetesen egészen másként, mint ahogy ezt 1988-ban, a maga dirigálta bábszínházi adaptációban cselekedte). Átszánt, átsöpör a darabon, diktálja a tempót, hiszen jól tudja: nincs már sok ideje, s mielőbb túl akar lenni a dolgon. Elsötétült mindennapjaiban a tudásnak, az intellektualitásnak sincs becse, ezért a múltidéző fejezeteket cirkalmak nélkül, sőt akár unalmasan lepörgeti, s esze ágában sincs ízlelgetni, a közönségnek szervírozni a filozofikus passzusokat, etikai szekvenciákat. Garas mintha tudatosan „ellene játszana" a sikeres, szerencsés jelentésű Prospero névnek: markánsan mintázza azt az istentelent, aki se nem sikeres, se nem szerencsés, és csak azt teszi - főleg dühből, indulatból -, amibe a politika mint múlt és a bűvtudomány mint jelen belekényszeríti. Bár Zsámbéki rendezésére nemigen illik a felületes „pesszimista" jelző, A viharnak nincs jövőképe - a jövő a múltat ismétli majd, vélhetően.
A színmű utolsó sorának az angol eredetiben is kulcsszava (a magyar fordításokban pedig jobbára nyomatékos lezáró szava) a bocsánat, megbocsátás szó. Garas Dezső az Epilógusban ezt a szót úgy emeli ki, szemrését úgy villámoltatja, mint akinek nem jár bocsánat. Nem az-e a legelvetemültebb fráter, aki fölzendítette a vihart? Nem jobb-e mindenkinek, ha Milánóban marad a bitorló, hanem indul meg a pozíciók körforgása, ha nem írják (megint) újra a közrend törvény-könyvét? Ha Caliban nem ismeri meg a szesz bódulatát, ha Ariel nem szabadul bele a vak-világba - ha Prospero nem töri el a varázs-pálcáját? (Nem töri el, mert - az eddigiekből sejthetően -- nincs is neki. A rendezés nem egészen tisztázott kérdéseinek egyike: az egy időre előkerülő, járását segítő göcsörtös bot a pálca bumfordibb, gunyorosabb, rusztikusabb megfelelője volna?)
Prospero önemésztése nem magánbú, nem a bánatorientált, mogorva habitusú férfi illúziótlansága. Khell Csörsz barlangdíszlete kékes és barnás színfoltjaival világegészet sejtet; vízszintesen elnyújtott alakja olyan, mint az ókori térképek glóbuszábrázolása. Tehát nem pusztán perszonális dráma zajlik le (Prosperóé), és nem is egy túlontúl könnyen aktualizálható eseménysor (a jogtipró hatalom viharos-bársonyos le- és átváltása). Ez létmodell, ahogyan az a Shakespeare-életművet bevégző legendás műhöz illik -- egy lehetséges értelmezés az ezernyi közül.
E díszlet, e majdnem üres, tojásdadan ölelő és határoló tér akkor működik jól Zsámbéki rendezésében, amikor üressége - részint a fényhatások révén - robbanásig besűrűsödik; s főleg akkor, amikor „kinöveszt" magából ezt-azt. Zsámbéki Gábor A vihar tragikus vonala mellett a komikus füzér jól követhető „elmesélésére" is sikerrel törekedett. Ferdinand és Miranda például egy fatelepre elegendő rönköt hord egybe, hogy végül hármat kapu alakban illesszenek össze. A mulatságos túlbuzgóság hirtelen lírai árnyalatokat ölt („belépés az életbe", „az életkapuja"), s Ónodi Eszter és Rajkai Zoltán kedvesen animális gesztusok és a szokásos szerelmi idiotizmus közepette képesek Évát és Ádámot játszani (a bizonyos mértékig luciferi Prospero ennek örvend is, nem is – a facipeltetés persze az ő ötlete, próbatétele volt).
Remek a vihar látványmegvalósítása, tér-képzése: a színpad fesztávját átszelő drótkötelek, az egyensúlyozó hajósok és hajótöröttek artistamutatványa egyszerre realisztikus és álomszerű (Prospero a szakértő figyelmével, ám minden különösebb érdeklődés nélkül szemléli a címszereplő faktum technikai lebonyolódását). A vihar kárvallottjai a későbbiekben sok eklektikus ötletről tesznek tanúbizonyságot, nagyobb részük Szakács Györgyi pompásan jellemző arany-ezüst divatkreációiban. Ujlaki Dénes (Alonso) sótlan borongása, Szacsvay László (Gonzalo) szemüveges sertepertélése, Vajdai Vilmos(Sebastian) maffiózó hányavetisége, Dévai Balázs (Adrian) és Elek Ferenc (Francisco)találékony némajátéka, továbbá Szabó Győző (Kormányos) pökhendi dumája azonban ezúttal sem nagyon segít A vihar arányelcsúszásain (Stephano, Trinculo, Caliban egy, az„alapdrámától" némiképp független történetrészesei, emlékezetes kabinetalakítások esélyével - nem is szólva Arielről). Máté Gábor (Antonio) viszont kitalálta a sunyi lelkifurdalás új koreográfiáját, az erkölcsi véglény taszító képlékenységét. Amikor pedig sokkolja őt az igazság és az ítélet, s visszafelé, megfordítva kezdi ejteni a szavakat és mondatokat, a kabaréfogásból bölcselet válik a Katona József Színház estéjén.
Garas szerepformálásában is megpendül, hogy A vihar - alapszintjein mindenesetre - értelmezhető abszurd(oid) drámaként. A gumipertli-rugalmasságú Bán János (Trinculo) és az Übü király-szerűen páváskodó Fekete Ernő (Stephano) clown-kettőse ehhez másfajta pre- és posztabszurdot tesz hozzá. S az abszurd tartományán belül is fölfogható Varga Zoltán Calibanja. Relatív-revelatív újdonság, hogy Varga a figurát nem az állatiasság, nem a gonoszság, nem a kábulat, hanem a mérhetetlen kíváncsiság, ismeretvágy jegyében fogalmazza. Huszárik Kata (Venus), Illés Györgyi (Ceres) és Olsavszky Eva (Juno) szimbolikus istennőhármasa csudás színekben érkezik, ám sajnos zavarba ejtően távozik: egy vállrándítással, jelmezüket jelmezként „vállra vetve". A színház a színházban motívum nem szerves alkotóeleme Zsámbéki munkájának - s bizonyára lehetne finomítani egyes részleteken: Prospero ravaszdi kis lesekvéseinek időzítésén, az első tizenöt perc utáni epizódok ritmusán.
Tóth Anita ősöreg-gyerek, fiú-lány, növény-tárgy Arielje, ez a hátizsákként, majmocskaként, asztráltestként Prosperóhoz tapadó, lába közt, karja alatt indázó szellemecske a fekete-fehérbe burkolt mágus test-szín öltözékű „ikre „Ikrek", mivel - sok más mellett - az ő kettejük külön-külön szabadsága is A vihar tétje. Garas azzal tesz sokat az intenzív kapcsolatért, hogy szinte fütyül a két-három kemény paranccsal folyton megregulázott pihécskére -- Tóth azzal, hogy keresi vagy elfogadja az összetalálkozásokat. Zsámbéki(ék) találó észlelete, hogy Ariel bugyuta és hisztérikus is, de néha ő a mérgébe és reménytelenségébe kövült Prospero jobbik esze.
Zsámbéki Gábor általam ismert Shakespeare-rendezései mind erőteljesen koncipiált, mívesen kidolgozott, egyenetlenségektől nem mentes és csak részben átütő előadások. Ez is az; Tandori Dezső új fordítását felhasználva. A rengeteg szójáték (és a furcsán ódon hangvétel) nem mindig érvényesülhetett a premier 1999. december végi köhögészuhatagában. De voltak nagy csöndek is. Voltak, mert ennek az éjszakai tudatú Prosperónak sok mindenben igaza van. Talán abban is, hogy miután vihart szított és csendesített, ítélt és ítéltetett, megbocsátott -- és a lelke mélyén nem tudott megbocsátani, még önmagának sem -, vademberi őserővel felbontja vaságyát, amely szétdúlja az immár gazdátlan varázskönyveket, s kioltja az egyetlen gyertya fényét.