Deme László: Más hangok, más szobák
Ledarálnakeltűntem - kritika
Bodó Viktor fesztelen és friss rendezése leveri Kafkáról a port, és lendületet visz a Katona műhelyébe. Ha igaz az anekdota, mely szerint Kafka hangosan nevetve olvasta fel barátainak Az átváltozás című elbeszélését, akkor igazán kafkai hangot üt meg az előadás. A történet nagy vonalakban követi A per eseményeit. A Bodó Viktor–Vinnai András szerzőpáros elhagyja vagy félbeszakítja az eredeti regényben szereplő részeket, motívumokat, máshol viszont kibővít, feltupíroz, ahogyan az előadás kívánja. Hogy példát is említsek: a regénybeli vesszőzés helyett az előadásban Rajkai Zoltán kézifúróval végrehajtott szájműtéttel bünteti az őrök kihágását, vagy így lesz a Leni nevű ápolónő két ujja közti hártyából Szantner Anna helyes köldökzsinór-csonkocskája. Mielőtt azonban ortodox irodalomtörténészek tiltakoznának a regény tényeinek meghamisítása ellen, le kell szögezni, hogy az előadásnak nem állt szándékában a mű színpadi adaptálása. A színlap szerint nem a Kafka-regény nyomán létrejött előadásról van szó, hanem a regény miatt volt szükség az előadásra. A kiáltványjelleg hátterében, a rendezői színház nyílt felvállalásában egy új generáció esztétikai elvárásai állnak. Nem azt mondom, hogy Bodó Viktor és alkotótársai feltalálták a posztmodern színházat, de a kafkai világgal vállalt fiatalos rokonszenv ürügyén életre hívott előadás híd lehet a fiatalabb közönség felé. Újabb csatorna, melyen a kortárs szorongásos művészet a „világba vetettség" abszurd lelkiállapotát analizálhatja.
A reálisból irreálisba átcsapó, ide-oda szörfözés impresszióhoz közeli hangulatai és víziószerű képei a filmet, azon belül is David Lynch művészetét idézik. Az amerikai mester méltán népszerű sejtelmes világa rokon Kafkáéval. Ha valaki emlékszik rá, hogy miért nem derül fény a Mulholland Drive kék dobozának rejtélyére, körülbelül megfejtette, miért tartóztatják le Josef K.-t. Feltűnő a hasonlóság a darab főszerepét alakító Keresztes Tamás profilja és a Twin Peaks című sorozat népszerű Cooper ügynökét játszó Kyle MacLachlan arcéle közt, ráadásul az utóbbi szintén játszotta Josef K.-t, de filmen. A Twin Peaks világában „mindig szólt a zene", az előadásban is sokszor, de csak éppenhogy hallható iteratív dallamok lassú, ismétlődő motívumai igéznek szelíd borzongást a színpadi térre. A Kamra előtere is játékban van, az itt zajló eseményeket a színpadot lezáró kétszárnyú ajtó kerete zárja „képernyőbe". A színpad és az előtér mélységében felépített, perspektivikusan szűkülő folyosó, amely a nézőtér előtti szobába fut le négy-öt lépcsőn, klausztrofóbiás hangulatával megadja a kafkai alaphangot. A kopott falból mindenféle ajtók, ablakok tárulnak fel, és polcrendszerek dőlnek ki: a túlzsúfolt szecesszió kényelmetlen érzését Bagossy Levente öntötte formába. Van ebben a térszervezésben valami Anna viebrock-i, mint ahogy az előadásban is van valami Christoph Marthaler rendezéseinek fergeteges kaján iróniájából. És feltűnik a giccs is! A faberakásos folyosóra füst áramlik, és a pirosas fényben musicalrészletek elevenednek meg. A mozgalmas revüelemek A per hideg világát ellenpontozzák, de meg is egyeznek álságosságában.
Ahogy a folyosón énekelve halad előre például Ónódi Eszter (Bürstner kisasszony) mint sztár, mögötte a táncosok, körülötte a füstbe burkolt lepusztult környezet, előttük a világítótestekkel szegélyezett lépcsősor, az nemcsak a giccs színházi formájára, de a videoklipek kedvelt beállítására is utalhat. Nem stílusparódia ez, inkább metonimikus rend, amelyben Kafka és a Chicago dalszámai, valamint a popkultúra egymásba csúsztatva magyarázzák és indokolják egymást. A falfirkából előadáscím lesz, s Kafka regénye a ledarálnakeltűntem utcán heverő motívumával gazdagodik, avagy fordítva. A lényeg az egész egységberendezésében van, s az előadás pontos arányérzékről tanúskodik. A színészi játék úgy lép túl időnként a pszichológiai realista és, mondhatjuk, Katona József színházi hagyományokon, hogy ezeket ugródeszkának használja, de stilizál is, ha a helyzet kívánja. Ahogy Nagy Ervin ide-oda cikázik a folyosón, az a csúcsa annak, ami mozgásban kifejezhető. Benne van a természetszerű zavarodottság, az évek óta ítéletre váró Block átvedlése ideges kisállattá. Rezes Judit, aki a hivatalszolga feleségeként kínálkozik fel K.-nak, olyan lassan beszél és mozog, mint az ostobára szívott füvesek. Keresztes Tamás sajátosra koreografált mozgássorában, amikor tornádóerejű, de láthatatlan erők hatására a díszlet különböző pontjainak csapódik, megjelenik a kiszolgáltatottság, de érződik az ellenszegülés is.
Nagyon jó, hogy K. nem tehetetlen, szerencsétlen, megyötört áldozat, hanem egyszerűen csak áldozat, minden érzelmi sallang nélkül, de mindenképpen az, fel se merül, hogy lehetne másként. Persze erről szól Kafka műve, de mégis... Van egy hazai sajátossága is az előadásnak. Josef K.-t Józsefnek szólítják, ami poén is, de a kedélyes hang csipetnyi magyaros ízt ad Kafkának.
Huld ügyvéd egyenesen Jóskának titulálja K.-t, meglebbentve ezzel a magyar hivatalok atyafiságos légkörét. Az ügyvéd szerepében Vajdai Vilmos szarkazmusba hajló otthonossággal jön-megy a hivatal világában, egyszer még egy nézőt is becsalna magához. Kun Vilmos Albert K.-ja és Olsavszky Éva Grubachnéja a kezdeti bizonytalanság után rátalál fiatalabb kollégáiknak gátlástalan groteszk játékmódjára. Kun Vilmos ellenállhatatlanul komikus, mikor meztelenségét lepedővel takarva hordja le ifjabb K.-t erkölcsi szabadossága miatt. Nem lehet megfeledkezni Tóth Zoltánról sem, aki Grubachné unokaöccseként költözik a folyosóra, de egyben K.-ra is ügyel mint őre, Willem. A két alak egybecsúsztatása gondolati bravúr. Tóth Zoltán gyakorlatilag végig színen marad, s bár a legtöbb jelenetben nem csinál többet, mint amennyit egy átlagos portás mocorog a székén, mégis állandóan jelen van. Fekete Ernő szórakozott vizsgálóbírója hibátlan alakítás, az életből ellesett abszurditás iskolapéldája. Magától értetődő szórakozottságal kocogtatja felső fogsorát K. kihallgatása alatt, s miközben rutinkérdéseket tesz fel, egyre mélyebb érdeklődéssel ügyel a szájüregében keltett magas hangokra. Máskor nemtörődöm, természetes sietséggel vágja zsebre addig kavargatott kávéját. Remek alakítások követik egymást, kizárólag helyhiány miatt nem lehet mindegyiket megemlíteni. A színészek összejátszásai szinte már a kínosságig pontosak. A világról nyújtott látleletet is nagyon pontosan, szépen bontja ki az előadás. Az első felvonás általános hangulata az abszurdban rejlő vicc és játékosság felszabadítását követi, érzékiséggel fűszerezve.
K. nevetséges, rémülettől elcsukló hangú lázongása, a nőket illető visszafojtott bujasága, ami mégis felszínre tör, a hivatalszolga hátán hordott óriási iratszekrény stb. szokatlan, mégis alapvetően derűs keretet biztosít K. vergődésének. A második felvonásban ez az abszurd egyre vadabb színeket ölt, a hivatalnokok bulijában már az elviselhetetlenségig erőszakossá válik. K.-t kiveti magából a közösség, elveszti nemi identitását, amikor nőnek öltöztetik, agresszív asszociációkat keltő tárgyak bukkannak fel, például valaki gázmaszkban rohangál, végül felkerül a szellőzőnyílásra egy, leginkább Terry Gilliam filmjeiben preferált, homályos rendeltetésű, de megjelenésében is nyugtalanító, különös gépezet. A „Ledarálnak, eltűntem" cím megvilágosodni látszik, mikor a szerkezet K.-val a gyomrában működésbe kezd. Ami ezután jön, az az igazán kafkai, elegáns téboly. K. ugyanis nem tűnik el/hal meg, hanem kimászik a szellőzőből. Megrázza magát, mint aki hosszú álomból ébredt, majd megindul a kivilágított folyosón. Lassított képsor következik. Suhogva közelít K. felé egy pörgetett deszka, melyet kungfu ügyességgel ártalmatlanít, majd rááll, és szörfözni kezd vele. Nincsen katarzis, se bukás vagy szomorkás töprengés a nyitva hagyott kérdéseken. K. ellenállása a happy end giccsmázába torkollik. Innentől kezdve K. könnyűszerrel lovagolja meg a hivatal hullámait: bedarálták egy olyan társadalomba, amelyben, K. regénybeli szavaival élve, a „hazugságot avatják világrenddé".
Színház, 2005. április