Barabás Dániel: Az állatok királya avagy ha az állatkertben megáll az idő
Csehov: Ivanov - kritika
Neonfény, a falon foghíjas lambéria, vascsőből hajlított székek egymásra hányva a jobb oldalon, tojásfehér olajfestékkel lemázolt ajtók és ablakok. A hatvanas évek szocreál kultúrház-maradványa a díszlete Ascher Tamás Ivanovjának a Katonában. Az úgy hagyott térben hangosan csöpögve múlik az idő. A csehovi és az „ascheri” kor között világos a párhuzam: a közeg magában erjedő lápvilág, melyben az emberek lassan süllyedő, vizenyős zsombékok – a XIX. század orosz alkonyán és a keleti blokkban a múlt század 60-as–70-es éveiben egyaránt.
Ebben az értelmezésben Ivanov csak az egyik jellegzetes alakja egy bepállott kornak. A Fekete Ernő által életben tartott figura rezignált undorral viseltetik minden és mindenki iránt, kócos önmagát is beleértve. Rideg és higgadt őszinteséggel boncolgatja saját romlottságát, s a körülötte élőkre is csak csöndesen osztja a kegyetlen megjegyzéseket. Ivanov tehát inkább emlékeztet áthatolhatatlan vasrács mögött tébláboló, helyzetébe beletörődött, koszlott szőrű hímoroszlánra, mint egyre-másra üvegnek csapódó, kiutat kereső, törött szárnyú madárra. Éppen ezért ez nem is a saját tragédiája, hanem az egész elhagyott "állatkerté".
Sabelszkij grófot például semmi nem zökkentheti ki boldog-lábszagú nihilizmusából. Egyszerre munkál benne az arisztokrata mizantrópia és az emberektől való hisztis függőség. Máté Gábor ügyesen minden energiáját a gróf botjába és üresen harsogó szavaiba vezeti, amitől az egykor jobb időket látott nemes olyan szánalmas lesz, mint a falnak ütközött, kattogó duracelnyuszi. Ezzel pedig tökéletesen egy szintre – a sehova se haladás szintjére – kerül a lemerült Ivanovval. És mindenki mást is ott találunk.
Bezerédi Zoltán alkoholista Lebegyevje bölcs ostoba, aki minden apró helyzetben felizzik, de rutinosan rántja maga elé a vodkás poharat, hogy ne lássa: körülötte már minden csak hamu.
Borkin: showman a pokolban, izomból, ezer fokon – őt ez élteti. Nagy Ervinnél szinte látjuk, ahogy a színfalak mögött, de már szerepben a tenyerébe köp, ötvenedszerre is elpróbálja magában, kit hogyan köszönt odabenn, majd egy parádés antréval felzavarja az állott vizet. Vajon meddig bírja a nehéz, oxigéntelen iszapot egy ilyen fürge bohóchalacska?
A Katonában tehát sokáig csak a közeg számít, illetve az, hogy ki vagy mi hoz egy kis ingert a rácsok közé. Mindegy, hogy a harsogó Babakina (Szirtes Ági) hatalmas mellein feszülő divatos garbóra, Koszih (Bán János) dögunalmas verbális kártyapartijaira vagy Lvov doktor (Rajkai Zoltán) erkölcsi vakarózására lehet odafigyelni. Ahol a történés van, mindenki arra néz, és együtt vonyít, nyüszít, morog, bőg az egész állatkert.
Így pedig Ivanov tragédiája tökéletesen háttérbe szorul. Felesége, Anna Petrovna (Ónodi Eszter) fokról fokra való leépülése a szemünk előtt történik, de igazából erről senki nem vesz tudomást, a doktort leszámítva, aki azonban ezt is csak valami erkölcsi magaslatból szemléli, s onnan szórja átkait, mint a varjú a tarló felett, egy kopasz fa tetején.
Ivanov számára Szása (Szantner Anna) is csak egy picike inger, egy naiv gazella, amit felfalhatna, de inkább futni hagyja. Így románcuk teljesen tét nélküli, nem vezet a kiút felé. Ascher egy pillanatra ugyan felvillantja Szása segítő energiáit, de rögtön ez után butuska áldozattá szőkíti a lányt.
A figurák körbe-körbe járnak a kartonpapírral díszíttet művházban, egymástól marják el a szót, makognak, bégetnek, csipognak, és közben egyre szól a lehangolt zongora, pont, mint a Megáll az időben.
A rab állatok lassan halnak. Ivanov a szívéhez kap, meginog, majd tompa puffanással kidől a fehérre mázolt ajtón. Csönd. Az állatok megdermednek. Miről ugassanak most, hogy kimúlt az állatok királya?
Kontextus.hu