facebook Ugrás a fő tartalomra

Szántó Judit: Gyilkosságok - orosz módra

Csehov: Platonov - kritika

A szereplők orrukat az üvegajtóhoz tapasztva bámulják némán, mint valami múzeumi tárló falán át, a kiállított tárgyat, akaratlan közös művüket: a halott Platonovot. A másik oldalról, hozzá még partnereinél is közelebbről, bámuljuk mi, nézők. És talán nem csak engem kerített hatalmába valami ambivalens érzés, átélés és egyfajta elidegenedés keveréke: saját sorsunk meghosszabbítását nézzük - és nagy színházat nézünk. Világszínházat.

Az utóbbi ritka benyomás még a Katonában is. Jó színházat jószerivel mindig láttunk ott, időnként nagyon jó színházat, igazi nagy színházat én kétszer éltem meg: Bulgakov Menekülését (nagy kár, hogy mire a társulat betört a nagyvilágba, ez az előadás már nem élt) és néhány hajszálnyival alább A revizort. Amivel a világot meghódították: a Három nővér, számomra félúton volt e kettő és a „csak" nagyon jó színház között: nem mondott - például Horvai István rendezéséhez képest- igazán újat a drámáról, az alakokról, de újszerűen, izgalmasan, megejtő-szépen mondta.

Érdekes, hogy a Platonovnak is egy Horvai-előadás emlékével kellett megküzdenie; ez az 1981-es produkció, amely nem önhibájából kapott csak posztumusz kritikusdíjat, a maga idején elsőrendű élmény volt. Csakhogy most ugyanezzel a drámával Ascher egészen mást mond Horvaihoz (és alighanem minden eddigi Platonovokhoz) képest. Az idősebb mester volt az optimistább, vagyis a Platonovhoz szigorúbb. Ő mintegy kívülről tudta nézni és megítélni Platonovot, a mai magyar értelmiség Platonovjait, akiknek szerinte módjuk lett volna értelmesebben élni, képességeikkel a maguk és a köz javára jobban gazdálkodni. A meglőtt Platonov végül maga mond ítéletet önmaga fölött, amikor letörli nevét a fekete tábláról: nem érdemel még egy krétafirkányi halhatatlanságot sem. Ascher egyszerre nézi hősét kívülről és belülről, s a Libérationnak adott interjújában az elveszett lelkű embereknek emelt emlékműről beszél. Csehov mondatja hősével: ... megöltem ezt a két ártatlan, gyönge nőt... Nem is sajnálnám, ha valahogy másképp öltem volna meg őket, vad szenvedéllyel, mint a spanyolok... De így... ilyen ostobán, orosz módra..." Öt perc van még ekkor hátra a darabból és Platonov életéből; még nem sejti, hogy öt perc múlva ő is így, „orosz módra" végzi. Mint ahogyan orosz módra is élt. Ő, az értelmiségi. Abban a Csehov-korabeli lélekgyilkos, puhán korrumpáló stagnációban, amelynek kortársi, mindnyájunk által megélt változata oly fantasztikusan, kísértetiesen élővé teszi Csehov világát. Az utolsó pillanatban ragadta meg Ascher Tamás a párhuzamot, amikor az áldozatok még köztünk, még bennünk vannak, amikor még semmi szükség direkt utalásokra. Ez nem politikai színház, ez nem egy politizáló előadás. Ez csak rólunk szól, szívbe markoló őszinteséggel, megrendítően, és annyi kegyetlenséggel és iróniával, amennyit megérdemlünk.

Az ehhez szükséges dramaturgiai munka látszólag Kolombusz tojása volt. Mint köztudott, Csehov ifjúkori hatalmas drámamonstruma már csak praktikus okokból sem használható a maga egészében; gigászi márványtömb, amelyből minden rendező kivésheti a saját Platonov- szobrát. A legkézenfekvőbb az itt valóban diffúz, az érett Csehov-drámákéinál sokkal kevésbé szerves epizódfigurák lefaragása; Scserbuk földbirtokos, az idősebb Trileckij - Nyikolaj és Szása apja -, Bugrov kereskedő és az idősebb Vengerovics már Horvainál is csak az előcsarnokba kiültetett, kártyázó panoptikumfigurák múzeumi gyülekezeteként volt jelen; velük együtt pedig már ott is természetszerűleg iktatódtak ki mind a generá- ciós konfliktusok, mind a Vojnyicev család zavaros anyagi ügyei (hiszen a kihúzott négy szereplőből három hitelezője, illetve tönkretevője a családnak). Horvai - Ascherrel ellentétben - kihúzta még a két Glagoljevet, apát és fiút is, meghagyta viszont az ifjabb Vengerovics alakját. Elképzelhető, hogy ez utóbbi sorsa némi fejtörést okozott Aschernak, hiszen a Platonovban is jelenlévő hagyományos és korántsem csak orosz antiszemitizmus, illetve a zsidó üldözöttségi tudat és annak különféle kompenzálásai igazán nem nélkülöznék az aktualitást; mégis helyesen döntött, mert ennek az előadásnak a szövetéből kilógott volna ez a szál. Legföljebb az Oszip alakját sújtó húzásokat éreztem túl kíméletlennek; az amúgy is beskatulyázás fenyegette Varga Zoltánnak, a színház ügyeletes huligánjának így nemigen van mit eljátszania. Az egyetlen cselekménybeli módosulás viszont kiváló epizódszerepet gömbölyít ki Kun Vilmos számára; azáltal, hogy Oszipot a Platonov elleni merényletre nem az idősebb Vengerovics, hanem a meghagyott öregúr, Petrin bujtogatja fel, Kun Vilmos eljátszhatja, micsoda stupid és sötét indulatok forrnak ebben a szinte bútordarabként meghúzódó, de az odavetett sértést feledni soha nem képes konok öregemberben.

A szövegközi húzások kíméletlenül irtják ki az eredetiben elburjánzó anekdotázást és konyhafilozofálást (amelyek Platonov esetében épp a filozófiai profilt mos- sák el), hogy az előadás csak a lényegre összpontosíthason. És ha Horvai rendezésének legfőbb célja Platonov személyiségének véleményezése volt, a lényeg itt akár egy címmódosítással is kifejezhető. Ez a cím úgy szólna: Platonov és a nők.

Platonovot - akárcsak a moliére-i Don Juant - nem az erotika motiválja, s a csöppet sem dendisen öltöztetett, a szerephez talán kicsit meg is testesedett, ápolatlanul borostás, platonovi önmagát gátlástalanul adó Balkay Géza semmiféle szexuális vonzerőt nem is óhajt kifejteni. Kétszer lobban fel benne a testi vágy, egyszer, amikor Anna Petrovna magára rántja, másodszor, amikor Szofja Jegorovnával, már mint szeretőjével egymás mellé sodródnak a heverőn -- de hát ez éppen csak az épkézláb férfi reflexe, és mindkétszer egykettőre le is küzdi fellobbanását. A szerelem Platonov számára jellegzetes pótcselekvés, kísérlet meddő energiáinak levezetésére, tehát bárki, cselédlány, prostituált megfelelne céljaira, amiből nem is lenne semmi baj; velük akadálytalanul csalhatná ártalmatlan, butuska asszonykáját, aki igazából nagyon is megfelel neki, mert semmiféle igényt nem támaszt vele szemben, sőt abba a boldogítóan hamis tudatba ringatja, hogy legalább a magánélete rendezett. Platonovnak az a balszerencséje, hogy csupa igényes, valamilyen módon jelentékeny nő veti ki rá hálóját, aki mind akar tőle valamit: Anna Petrovna a nagy érzéki kalandot, Marija Grekova a romantikus szerelmet, Szofja Jegorovna nem kevesebbet, mint egy új, teljes életet. Hogy miért éppen őt pécézik ki maguknak? Valóban nem az ellenállhatatlan szexepil okán, hanem a Platonovban első látásra is jelen lévő és Balkay által pazarul érzékeltetett feszültség miatt. Nyilvánvaló, hogy ez a férfi - ellentétben a többiekkel, a kérő idősebb Glagoljevvel, a szeretőnek ajánlkozó ifjabb Glagoljevvel, a férj Vojnyicevvel, az udvarló Trileckijjel (egyébként a Glagoljevek nyilván ezért maradtak meg) - nem boldog, még csak nem is elégedett, ennek a férfinak hiányzik valami, és melyik nagyravágyó nő ne hinné, hogy amivel ez az érdekes ember torkig van, az csupán unalmas kis felesége, s ami hiányzik neki, az éppen ő, az ő szerelme. És Platonov - hisz épp ez tragédiája- nem ad egyértelmű választ. Még a számára teljesen közömbös Grekovával is cicázik, őt is hitegeti, a másik két asszony pedig éppenséggel okkal reménykedhet, az érzéki kaland éppúgy megkísérti, mint az új élet - futólag. Pótlékként. Kiéletlen hiúsága csiklandozására. A futó érdeklődést pedig kipótolja magának a frusztrált tábornokné erőszakossága, a hajdani ambiciózus nagyvárosi diáklány és most unatkozó feleség hisztérikus teljességképzete.

A kötélhúzás - bár a kötél egyik végén csak Platonov áll, a másik végét három nő is húzza - Platonov győzelmével zárul: egyik nő sem tudja megkapni. Platonov okos ember; érzi, hogy egy pótcselekvésnek nem szabad a legvégéig hatolni, valamikor visszakozni kell, valóban vissza, az italhoz, a még visszahódítható, békésen unalmas családi fészekhez. Ascher rendezésének egyik erőssége, hogy nemcsak Platonovot érti meg gyengéden és ironikusan, a nemzedéki önarcképfestő kényszerű, mégis távolságtartó azonosulásával, hanem a nőket is, akik rászedhetőségükben, erőszakosságukban is boldogtalan, sóvárgó, a maguk módján éppoly frusztrált emberi lények. Harcolnak is foggal- körömmel, egyre szemérmetlenebb felkínálkozással, feljelentéssel, bírósági hercehurcával, olyan kész helyzetek teremtésével, amelyből már csak egy Platonov tud kibújni - s mikor kibújik, a harc pisztolygolyóval folytatódik, és ezzel le is zárul. Platonovot mindenki megkapta, mert immár senkit nem tud elhagyni. Ascher rendezői képességei bámulatos kölcsönhatásban fejlődnek a Katona világklasszis válogatottjával. Hálátlannak tetsző szerepében is elbűvölő Szirtes Ági Szásája, s tökéletes természetességgel győzi azt a nagy váltást, amely egy átlagos társulat átlagos színésznőjének ábrázolásában törést jelentene: hogy ez a csacska, csivitelő, izgő-mozgó gyermekasszonyka, megcsalatásáról értesülvén, megtört felnőtté válik, aki kétszeri és halálos komolyan vett öngyilkossági kísérletre képes. Ami a két női főszereplőt illeti, érdekes, hogy a francia kritika Udvaros Dorottyától volt elragadtatva, míg a budapesti közönség Básti Julit ünnepelte lelkesebben. Ennek alighanem az a fő oka, hogy Udvaros igazán szépen végigvitt, szenvedélyes-hisztérikus Szofjája túlontúl is hasonlít korábbi szerepeire, s ez nem az ő hibája; Básti Julit sokkal változatosabban foglalkoztatja színháza. Amellett Anna Petrovna szerepe önmagán belül is sokkal több váltásra ad alkalmat, hiszen a tábornoknét például nemcsak Platonovval, hanem a többi szereplővel való relációjában is látjuk, mint nagyúri háziasszonyt, mint mostohaanyát és - anyóst, mint kikosarazott széptevők elhárítóját, míg Szofja monomániásan csak Platonovval foglalkozik; amellett Szofja önmagából fejleszti a végletekig a kapcsolat dinamikáját, míg a tábornokné szüntelenül új meg új taktikákkal kísérletezik, aszerint, hogy Platonov engedni látszik vagy inkább hárít. Így Básti Juli a visszautasításhoz nem szokott szépasszony önmaga előtt is leplezettkompenzált megalázko dásainak, erőgyűjtésre szánt visszavonulásainak, majd egyre nyíltabb és kétségbeesett rohamainak egész arzenálját felvonultatja, méghozzá az érett asszony bujaságának és a kislányos, riadt zavarnak valami egészen sajátos keverékével: pontosan tudja, mit akar a férfitól, és mégis csodát vár. Ehhez képest Udvaros Dorottya „csak" az elvakult, senkire-semmire nem tekintő szenvedély helyenként már antik féktelenségét mutatja be, s éppannyira taszító is, amennyire tragikus nagyságában is taszít egy Phaedra, egy Medeia. Nehéz összemérni a két alakítást, szerencsére nem is fontos. A maga helyén mindkettő kitűnő.

Ascher rendezői s a színészek emberábrázolói minőségét külön dicséri, hogy a címvariánsból kiszorultak - a többi férfi - alakítói között is akad két igazi élményt szerző, és ez külön öröm Máté Gábor esetében, aki - ha A revizor izgalmasan megoldott, majdnem-néma-szerepétől eltekintünk - most nyújtotta a Katonában első, kaposvári formátumú alakítását. Holott: jellegzetes, ideges-hiszteroid vihogásait, ami már-már fő kifejezési eszközének tűnt, itt is bőséggel használja, ezúttal azonban ez nem Máté Gábor, hanem Trileckij vihogása, aki ezzel akarja leplezni, hogy a száraz környezetben maga is kiszikkadt teljesen mint ember, mint orvos, mint férfi, mint barát. Mindenütt ott van, s mindenütt fölösleges, pedig hát jó fiú, néha iparkodik is, de alapjában véve már rég föladta. Egyszer van elemében: az utolsó felvonásban, amikor orvosi minőségében háromszor is sikerül az események középpontjába kerülnie: Szása öngyilkosságáról beszámolva, majd Szofja s végül Platonov körül szorgoskodva. Ascher itt - a finálét előkészítendő - saját leleményű akciót bíz rá, amikor kikergeti a többieket a színpadról, hogy kettesben maradjon a sebesülttel. Trileckij, a lusta, lagymatag, puha mozgású, komolyan nem vehető jófiú most a helyzet uraként kurtán, megfellebbezhetetlenül parancsol, ahogy ez az ügy komolyságához, hivatása súlyához, de mindenekelőtt a végre egyszer rávetülő reflektorfényhez illik: a helyzethez idomul, s önmaga marad. Ez különben minden szereplőről elmondható. Ez is az előadás minőségéhez tartozik: a szereplők reakciói kiszámíthatatlanok, s miután bekövetkeznek, mégis rájuk bólintunk: valóban így kellett viselkedniök.

A másik fénypont ebben a körben természetesen Blaskó Péter (Vojnyicev), aki az ostoba ember képzelt paradicsoma fölötti üdvözült elragadtatását, majd a paradicsomból való kiűzetés katasztrófáját olyan tragikusan és olyan komikusan játssza, hogy a kettő elegyét: a groteszket tanítani lehetne alakítása példáján.

Az igazságnak azonban tartozom azzal, hogy jó néhány további szereplőt, Bertalan Ágnest (Grekova), Vajda Lászlót (Glagoljev), Ternyák Zoltánt (ifjabb Glagoljev), Varga Zoltánt (Oszip) sokkal nagyobb távolság választ el az eddig említettektől, mint azt a szerepek hierarchiája indokolná; még Horváth József (Jakov) sem az a csillogó epizodista most, akinek megszoktuk. E körből a már említett Kun Vilmos és a Platonovval a maga módján elszántan, két úrnőjét is majmolva kacérkodó Kátya szobalány alakítója, Söptei Andrea emelkedik ki, és megvan a fénypont itt is, Szacsvay László telitalálat bíró-sági altisztje személyében. Szacsvay játéka hosszabb méltatást érdemelne, röviden csak közhelyekben lehet lelkendezni róla. Szacsvay nem pepecsel; pár szavas szerepét jelképi szinten fogalmazza meg. Ez a figura egy produktum. Ez lesz a népből, amelyet évszázadok óta nem vesznek emberszámba. Egyébiránt, ha a menet közben köztudottan tovább rendező Ascher figyelme a bekezdés elején említett alakításokra fokozottan kiterjedne, előbb-utóbb valóban tökéletes előadásnak örvendhetünk majd: olyan „fesztiválprodukciónak", amely idehaza is kasszasiker.

Érdekesen építkezik különben az előadás. Az első felvonás, és részben a második első képe is apró foltjaival, soha nem öncélú, de a figyelmet önállóan felkeltő ötleteivel bűvöl el: ahogy Szása szemére veti bátyjának, Trileckijnak a nagybélűségét, miközben ő maga önfeledten nassol, ahogy Trileckij a szó szoros értelmében fél lábbal menne Grekova után, fél lábbal maradna, és ellenállhatatlanul mulatságos tétovasági balettet lejt, ahogy Szofja suttogó kérdésére a bárgyú Glagoljev harsány válasszal égeti le a Platonovra már felfigyelő asszonyt, vagy ahogy mint-egy a fényképész masinája elé, úgy áll tablószerűen szembe egymással a két, felbomlásra ítélt család: Platonovék (az Ascher „szülte" kisfiúval) és a Vojnyicev házaspár, hogy végül a felvonást újabb fényképészeti idill zárja: az egymás mellett elheverő három jó barát: a majdani megcsalt férj, a majdani harmadik s a majdani megcsalt feleség fivére (aki tetejébe szíve választottját is Platonov miatt veszíti majd el).

A második felvonás első képének közepétől, amikor a cselekmény fővonala kibontakozik, és a kötélhúzók felsorakoznak a kötél két végén, ezek a kis színfoltok megritkulnak, vagy legalábbis nem ők vonzzák elsősorban a figyelmet, hanem már csak az egyre pőrébb lényeg. Az ecsetkezelés szélesebb, merészebb, lendületesebb lesz, és a zsánerkép idilljéből kibontakozik s lüktető iramban tör tragikus kifejlete felé a dráma.

Talán ezzel függ össze a képi megoldás is. A Libération e számunkban közölt kritikájának szerzője nincs jó véleménnyel Antal Csaba első három díszletéről, annál inkább lenyűgözi a második kettő, holott a képi megoldás összhangban van az előadás koncepcionális ívével. A verandai s a kerti kép látványos, részletgazdag realizmusa még úgyszólván semleges, bármi lejátszódhatna benne, akár komédia, házasságtörési vaudeville is. A harmadik a maga éjszakai hangulatával, rejtelmes neszeivel, a közepét elfoglaló nagy üres térrel, a lappangásokat-bujkálásokat lehetővé tévő sövénnyel már titokzatosabb helyszín, amelybe már sok mindent beleképzelhetünk; s valóban abszurd drámába illő telitalálat a felbomlóban lévő Platonov félelmetesen elrajzolt odúja, a minden fényt, minden kiutat elfogó diszharmonikus szekrény-monstrumokkal. Az ötödik díszlet, a Vojnyicev-kúria könyvtárszobája látszólag visszatér az első két szín realizmusához, mégis, a színpadot vízszintesen kettéosztó üvegfal skizofréniát csempész a harmonikus benyomásba, a mögötte zajló, kezdetben még voltaképpen békés járkálásoknak is valami kísérteties feszültséget ad, hogy végül a már említett befejezésben a mondanivaló hordozójává lépjen elő. Ez a pillanat valóban emlékeztet azokra, amelyeket közösen hozott létre Peter Stein és Karl-Ernst Hermann, Patrice Chéreau és Richard Peduzzi, Giorgio Strehler és Luciano Damiani.

Amilyen szépen zárult az előadás, olyan szépen zárult az előadással ez a különben nem sok jóval kecsegtető színházi évad, amelyben színházi Platonovjaink még nem sokat tudtak kezdeni helyzetük megváltozásával.