Amphytrion | György Péter | Színház

György Péter: Zűrzavar és kora bánat

Amphytrion a Katona József Színházban - kritika

 „Én vagyok én, te vagy te" - így szól a tréfás gyermekcsúfoló. A mondóka bizonyosságot ígér, a beszélő feltétlen azonos önmagával, az individuum megbonthatatlan, az identitás, az önazonosság nem szorul magyarázatra.

Freud - a Rossz közérzet a kultúrában című esszéjében - felhívja a figyelmet arra, hogy a világban való feloldódásunk, az „óceáni érzés" ellenére „semmi sem bizonyosabb, mint saját énünknek az érzése . . . legalábbis kifelé, az énnek világos és éles határai vannak. Csak egy rendkívüli állapotban ... történik másként, a szerelem azzal fenyeget csúcs-pontján, hogy a határ az én és az objektum között elmosódik".

Mintha ez az elmosódás, az én és a külvilág határának, biztos különbözőségének feloldódása lenne az alapkérdése Ács János Kleist-interpretációjának s Amphitryon-rendezésének, melyet a Katona József Színházban mutattak be.

A Freud által bizonyosnak vélt határ elmosódása, az „én vagyok én" evidenciájának biztonsága e darab férfi szereplői számára elveszett. Hisz Sosiasból kettő van, még szövetségre is telne belőlük. Amphitryonból is több van a kelleténél, ő viszont legyilkolná másik saját magát. „Te vagy te", folytatódott a mondóka, s ezen a ponton a nők világának evidenciája bomlik fel. Alkméne számára egyáltalán nem bizonyos, hogy melyik te-hez is beszél, amint a valóságban is hol Jupitert látja, hol Amphitryont, hol egyiküket, hol másikukat öleli, de mindig ugyanakként. Így van ezzel a két Sosias felesége, Charis is, aki szintén nem ismeri ki magát változó viselkedésű férjén, ki hol Merkur, hol az igazi, épp ezért hol így, hol úgy goromba. Az istenek tehát alászálltak, s így az emberek világának elemi rendje megbomlik, az emberi képmásba öltözött égiek elvennék a halandók utolsó menedékét is: azok saját személyét. Ács János számára az önazonosság kérdése az igazi, gyötrő probléma, úgy vélem, ennek ki-hordása állott rendezői elképzelésének előterében. De ez a probléma világosan követhető Ács egész eddigi pályafutásán, makacsul újra-újra visszatér. Az ilyen hűség és őszinteség akkor is fel-tétlenül figyelemre méltó, ha maga az előadás csak töredékesen mutathatja az eredeti elképzeléseket, amelyek, úgy tűnik, csak részleteikben valósultak meg.

Ács világa a felbomlás tüneteit viseli magán, inkább tűnik zaklatottnak, mintsem arányosnak, kiegyensúlyozottnak. Épp ezért jelentős, hogy a színpadkép és a rendezői élmény, úgy vélem, ritka összhangban van, s az előadás látványvilága roppant árulkodó. Hiszen Antal Csaba végtelenül rafinált színpadképe éppoly rétegesen felépített, mint ahogy Ács felépíteni szándékolhatta egész rendezését. E tér azonnal magához vonja a különösebb kulturális rafinériára, uralásokra nem túl érzékeny nézőt is. Az előadás elején - miközben halljuk, hogy benn a házban heves szerelmi csata dúl - sejtelmes fények csillognak és gyúl-nak, az oszlopok foszforeszkálnak, a végtelen ég kékjét két metszett s némiképp ívelt forma jelzi, s a háttér ugyancsak kék fal. A teret lezáró fal előtt víz is lehet, hiszen a fényreflexek ott csillog-nak, játszanak, beborítják a színpad egész hátsó részét. Legfeljebb a jobb oldalon álló ház szerénysége és a bal oldali indokolatlan rom túlméretezettsége különös, s meghökkentő a márvány-padlót idéző, valójában különös minták szerint homokkal felszórt színpad. Mind-ez, e külső-belső tér már önmagában véve is hatásos, ám a további szemlélődés további rétegeket, értelmezési ötleteket adhat, melyek összefügghetnek azzal a bizonytalansággal, belső kétséggel, amely létrehozta az énazonosság felbomlását, s amely miatt oly korszerűnek és ismerősnek tűnhetnek Sosias szövegei is. („És hogy itt saját magamba botoltam, s hogy az az Én, ki éhségtől meg úttól kimerülve most teelőtted áll, a másikban innen bújt elő, egy fürge és vad vasgyúrót talált ...") Ne feledjük, hogy már Karinthy is Sosias valóságát álmodta: „Azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással." Antal Csaba világa ugyanis csak jelzésszerűen imitálja a klasszika korát, s esze ágában sincsen rekonstruálni azt. E tér pedig erősen hasonlít - ha ön-tudatlanul, ha szándékosan, e rímelés mindenképpen tény Charles Moore híres New Orleans-i Piazza di Italiafiára, melyen a barokk és az antik, az illúzió és a valóság, a neon és a nap-fény, a funkció nélküli álromok, a vizes felületek tükröződései váltják egymást. Moore terén éppúgy, mint Kleist hősei számára, a világ egy roppant s össze-tört illúzió. amint Antal Csaba terében, ha úgy alakul, a kőoszlop minden további nélkül foszforeszkálni kezd, vagy épp a színpad fénylik fel az istenek lába nyomán. A hátsó kék falnál, a vízben tünékeny uszodai reflexek villognak, s a színházban oly szokatlan esztétikai hatást keltő fényben az önmagukat keresők mossák meg izzadt arcukat, hűtik le lázuk, csillapítják ijedtségüket. Ez újabb utaláslehetőséget nyújt: íme, a Narcissuslegenda is felvonul. A kulturális metaforák e bonyolult szerkezete arra vall, hogy a rendező nem pusztán intellektusával tudja a színre állított problémát, hanem mélyen át is éli azt, s immár formává téve fogalmazza meg művészi problémaként saját létproblémáját.

Ez az előadás jó pár dolog miatt, mint arra alább rámutatnék, hibáztatható, ám semmiképpen sem átlagos, nem afféle tisztes iparosmunka, hanem létező, meg kerülhetetlen és ismerős válságokat feltáró helyzetek sorát elénk állító alkotás. Ács pontosan tudja, hogy az önazonosság - Karinthynál Én és az Énke - problémája, úgymond, benne van a levegőben. A szellemi divatok megfeddése pedig nem válasz a létükre, s főként nem az általuk kihordott probléma korérzékenységének jogosságára. Hiszen a magyar irodalom egyes megfontolások szerint mostanában új korszakába érkezett, bizonyosan új jelenség az elbeszélői attitűd evidenciájának felbomlása, az író és olvasó közötti egyértelmű viszony megszűnése, az állandó reflexiók szövegbe való beiktatása. E relativizálódási folyamat nem kerülte el a színházat sem, a marionett iránti érzékenység, a látványvilág főszereplővé válásának jelensége, a színész státusának megrendülése ugyancsak abból a felismerésből eredhet, hogy már a színpadon álló színész megfogható, személykénti bizonyossága is kétséges. Valóban, e korszak roppant érzékeny a tükörre, mely által homályosan lát, s korunk hőse szemét dörzsöl-vén élesebb horizontot keres.

Ács a probléma felismerése tekintetében hódol a divatnak, de csak ennyiben. A rétegzettségre, a fragmentumjellegre, az eklektika természetességére, a rendezetlenség pátoszára utal a látvánnyal, de a színház humánus oldalát - s ez az igazi rejtelem, az igazi érdem - megőrzi. Ács tisztában van vele, hogy ha a kor-szak problémája az éhazonosság drámája, akkor ezt csak a személyes megrendültség, tehát a színészi alakítás révén érvényesítheti. Ha a színpadon nem megteremtett, igaz, hiteles viszonyok láthatók, akkor a pusztán reflexiók által megindított tudat számára az üres látvány átélhetetlen, élvezhetetlen. Ha Alkméne problémája a színpadon nem lesz sorsává, ha Sosias letaglózva, meg-semmisülve nem válik bölccsé, ha személyes megrendültsége nem árasztja az emberi nem egészében való megrendültséget, akkor a néző kívül marad, mert nem a nézővel játszanak. Az én-azonosság drámáját látjuk tehát, még ha vígjáték is van a színlapra írva.

Épp ezért tulajdonít Ács, azt hiszem, teljes joggal, kulcsfontosságot a darab második jelenetének, Sosias és Merkur találkozásának. A két én első összeütközése már az egész előadás alapproblémáját felmutatja, hiszen a szereplők csatája már ezzel elkezdődik. Sosias önmaga egzisztenciájáért küzd, Alkméne pedig már a becsületéért is. Identitás és morál az ő esetében már szervesen összefüggenek. Amphitryon az elvesztett feleségért s a világban való eligazodásáért harcol, Jupiter pedig - mert még ő is kénytelen küzdeni - azért, hogy oly lelkes szeretője ne Amphitryonként, hanem önmaga-ként, isteni szeretőjeként szeresse. Merkur marad egyedül lelkes, nevető kívül-álló. Mindennek megfelelően Sosias és Merkur találkozása minden részletében kidolgozott, a jelenet váltásai gyorsak, a két egyformán felöltözött alak egy idő után egymás mondatait is halkan motyogva mondja a másik után. A hatás szinte rémületes. Merkur vihogva, kár-örömmel motyogja Sosias mondatait, ezt ő megteheti, hiszen ő isten, mindent tud, miért ne tudná ezt is. Sosias motyogása viszont a megdöbbenő emberé, a rémülté, aki döbbenten látja, hogy énje többet nem zárt kifelé, a világ felé, akármit gondol, másik énje már azt is tudja. Ez a becsapottság, ez a rémület ismerős és modern. Sosias meghökkenése és küzdelme, majd rezignációja a folyamatos vereséghez, a nagyurak újabb és újabb trükkjeihez szokott emberé. Ami itt történt, az mindössze annyiban különbözik az eddigiektől, hogy immáron őt saját magát is elvették önmagától. A Doppelgangerélmény megjelenése ez: a másik, aki én vagyok, megfoszt önmagamtól. Szomorúsága, rádöbbenése azt mutatja, hogy Sosias tudja, az ember végül elfogyasztható, felmorzsolható, nem végtelen.

Más nyomon indul el vagy indítja el a sors Amphitryont, hogy aztán végül ő is ugyanabba az állapotba érkezzen meg, mint a többiek, a teljes kifosztottságba és ürességbe. Ő ugyanis a csak csoda által érthetőt, az egyébként érthetetlent gyanúsítással köti össze, míg ugyane problémának másik oldalát Alkméne az önvizsgálattal oldja fel. Hiszen ugyanazon érem két oldala ez, egyik oldalán a tehetetlenné tévő vak-düh, másikén a hűség kétségbeesettsége, a felismeréstől való irtózás, az önvád áll. Ács egyik legfinomabb felismerése, hogy a férfi-női természet társadalmi szerepkülönbségét maximálisan kijátszhatja. Alkméne valóban tragédiát él át, Amphitryon pedig valójában semmit sem lát, semmit sem ért meg saját megcsaltságának indulatán kívül, amely pedig elfedi előle a szeme előtt lezajló világ-drámát. Hiszen a Doppelgangerek ural-ma, ha isteni eredetű is, de tűrhetetlen, végre is az istenek megzavarta szerelmi élet a világrend egészébe való beavatkozás.

Aki mindezen jót mulat, az Merkur. Ács azonban a megkettőződések darab jában az ő alakját is megkettőzi, a Sosias álarcába öltözött alak mellett feltűnik egy nagyobbrészt néma szereplő, az igazi Merkurként, karcsú, antik ifjú, lábán szárnyas saruval. Az ötlet meg-határozó, hiszen jó pár jelenetet álldogál, asszisztál, kommentál végig az igazi Merkur, aki egyébként gyakran mást akar, mint Sosiasként felöltözött ön-maga. Hiszen a meztelen Merkur unja az embereket, kineveti őket, már menne is, Alkménét elrántja Jupitertől, hogy induljanak már, máskor pedig idegesen fogja annak kezét.

Mindeme zűrzavar kérdését a színészi alakítás kell hogy megvalósítsa.

Bármily furcsa: az előadás egyen-súlya felbomlásának egyik oka, hogy a Sosiast alakító Sinkó László minden társánál mélyebb és érleltebb játéka akaratlanul is elválik az előadás egészétől, s időnként úgy tűnik, hogy e színész magányos párbeszédet folytat a sorssal. Sinkó alakítása a bölcs és megkeseredett embert mutatja, a rezignált humanistát, ki un szolgának lenni, s módfelett rosszul viseli, amikor megverik. A bölcs és rezignált szolga archetípusán túl Sinkónak sikerül elérnie, hogy e figura ismerős a saját jelenünkből. A színész minden mondatra lecsap, egyetlen értelmezést sem hagy ki, és pontosan érzékelhető, hogy milyen mértékben élvezi a játékot. E színész egyike lett a nagy varázslóknak, a nagy átváltozóművészeknek, akik minden helyzetben embert játszanak, s minél inkább arról van szó, hogy a válságba került személyt kell elénk állítania, annál inkább ön-maga, annál nagyobb érzéki erővel, látomásos indulattal tölti meg alakítását. Alakításának súlya, drámai ereje viszont akaratlanul is felborítja az egész előadás egyensúlyát. Hiszen Vajda László Merkurként társává lesz a bolondozásban, de nem a drámában. Mindez magyarázható Merkur kívülállásával: hiába, őt a dráma nem érinti, ő mindössze csak átutazó itt, aki jót viccel Sosiassal és Amphitryonnal. Ez valóban indokolttá teszi Vajda játékfelfogását, a csintalan és örömmel gonosz küldönc, a szerelmi kerítő lendületes szerepformálását. Vajda humora ismert, most sem hagyja cserben, remekül alakítja a tohonya, lomha, pimasz szolgát, ki közben isten is, s személyes tragédiákra, átélésre nincsen ideje, ő halhatatlan, s már túl sok halandót látott. Az előadás kulcskérdésévé lett Dörner György Jupiteralakítása és Balkay Géza Amphitryon- alakításának kettőse. Hiszen a megkettőződés itt már nem pusztán személyes tragédia, hanem a konfliktus kérdése is. Amilyen e két színész közötti viszony, olyanná nőhet fel Alkméne alakja. Amilyen lehetőséget nyújt e két színész, olyan jó lehet a női főszereplő. Dörner mintha elvesztette volna a keménységét, a régebben reá feltétlen jellemző élességet, nyers határozottságot, ennek helyén enerváltságot, lazaságot, szigorúbban szólva fegyelmezetlenséget láthatunk. Kérdéses persze, hogy alkatilag neki valóe a szerep, de Dörner jobb színész annál, mintsem leírjuk, hogy nem, és ezzel egyrészt levegyük a válláról a felelősséget, másrészt értékelhetetlennek minősítsük a munkáját. Úgy hiszem, Dörner mostani kudarca nem annyira az alkati kérdéssel, hanem sokkal inkább a koncentrációval függ össze. Az ő alakításából a feszesség, Balkayéból a személyes dráma finom átélése hiányzott. Tehát ha Alkméne isteni kedvese a lehető legkevésbé isteni, ellenben élvetegen földi, már az is drámaiatlanná teszi a szituációt, ám ha ehhez még az is járul, hogy valódi férje sokkal militárisabb, szemöldökrángatóbb s hiúbb, mint kellene, az már egyenesen baj. Holott Balkay jó színész. Félek, hogy kettejük szerepértelmezésbeli el-tévedése összefügg, hiszen egymás mozdulatait kellene lesniük. Ács érezhette, hogy e párosból hiányzik a közösség, hiszen meg sem próbált olyan közös játékokat, együttes vicceket létrehozni, mint tette azt Merkur s Sosias esetében. Bizonyosan hiányzott a színpadi kommunikáció, s ez mindkét színészt súlyos mértékben visszavetette. Ez a helyzet „fogadta" Udvaros Dorottyát, aki Alkméneként bebizonyíthatta, hogy ugyanolyan jó komikának és drámai színésznőnek, és hogy pszichológiai hitelesség és érzékletesség jellemzi minden megmozdulását. Érzékiség és erkölcs közti vergődésben látjuk, s e kettős szorítást, a megcsalatást és megdöbbenést, a befele záródó drámát, a közölhetetlen gyanút, a kiélhetetlen haragot szinte tökéletesen játszotta el. Udvaros épp azt bizonyíthatta be, hogy az erkölcsi tökéletesség szenvedély, dráma és küzdelem, s annak semmi köze sincsen a hidegséghez. Charist Máthé Erzsi alakítja, aki ismét remekelt, s láthattuk, hogy karakterformáló képessége, személyiségének sugárzó ereje töretlen, ugyanúgy, mint humora is.

A jelmezeket Szabó Mária tervezte, az előadás zenéjét Mártha István készítette. Végül meg kell említenünk a Duró Győző szerkesztette kiváló műsor-füzetet, amely oly fontos lenne több előadáson is, és sajnos, egyre ritkább.

Heinrich von, Kleist: Amphitryon (Katona József Színház) Fordította: Szabó Lőrinc. Díszlet: Antal Csaba m. v. Jelmez: Szabó Mária. Zeneszerző: Mártha István. Dramaturg: Duró Győző. Rendező: Ács János m. v. Szereplők: Dörner György, Vajda László, Balkay Géza, Sinkó László, Udvaros Dorottya, Máthé Erzsi, Garay József, Márkus Ferenc.