Csáki Judit: Névtelen hőseink
Forgách András: A kulcs - kritika
Két testvér találkozik egy presszóban. Az egyik följebb van, a másik lejjebb. Az egyik a másik lakásához szeretne kulcsot, hogy fölvihesse a nőjét. A hétköznapi párbeszédbe - ez, mármint a párbeszéd sem olyan sima ügy - belesűrűsödik a közös múlt és a nem közös jelen. Szemrehányások, vádaskodások - eltéphetetlen összetartozás.
Két ilyen jelenettel kezdődik a Kamrában Forgách András A kulcs című darabja, majd a harmadikban kapitális bohózatdramaturgiájú tablóba torkollik, melyben föllép az összes - fontos és nem fontos - szereplője életüknek, és mindenkiről kiderül, hogy nem az, vagy nem olyan, mint akinek-aminek látszik.
Ascher Tamás rendezésében erre ugyan már az első jelenetben is jó okunk van gyanakodni. Hiszen Máté Gábor és Fekete Ernő minden, látszólag banális mondata - a kaszinótojásról, a lakáskulcsról vagy a beszélgetésről magáról - afféle sűrítmény, kondenzátum, amely egyszerre jelenti önmagát és az elrejtett szándékot. Mintha abszurd lenne, mondjuk, Ionesco stílusában - csak éppen nem az, annak is csak látszik.
Máté figurája jól szituált és elegáns, Fekete Ernőé ledurrant - Szakács Györgyi jelmezei viszont ügyes, arculatváltó darabok: amikor Fekete fölveszi Máté zakóját, az is "szakadttá" válik rajta, noha az ő szakadtsága nem a valódi szegényeké, hanem a laza értelmiségié.
Forgách megírt egy családot - talán a sajátját, de lehetne az enyém is, mondjuk, nyilván ezért nincs nekik nevük. Egyébként is, minden szöveg, részlet és szereplő egyszerre több fénytörésben is mutatja magát; ez részint a drámaépítkezésből és persze a rendezésből következik. Itt van mindjárt az időpont: a konkrét jelekkel együtt sem dönthető el, mikor játszódik az egész, mikor történnek a találkozók - felölelhetnek akár húsz-huszonöt évet is. A körülmények és a mondatok közti feszültség azt sugallja, hogy ezen az intervallumon belül a "bármikorra" szavazzunk. A konkrét síktól távolít el bennünket Vajdai Vilmos blazírt, már-már nem e világi pincére is, aki szabott koreográfia szerint bukkan föl a beszélgető fivérek asztalánál, mindig fordulóponton vagy azt okozva.
Az alakítások - Máté Gáboré és Fekete Ernőé - hihetetlen aprólékosan tárják föl a figurák színét és visszáját. Máté kissé prepotens, lekezelő bátyfigurájának felszíni sikeressége és gazdagsága frusztrációt, sértettséget, tehetetlenséget takar - s még némi irigységet is öccse látható belső szabadsága iránt, ami persze szintén egyfajta sikertelenség egyfajta kompenzálása, meg még sok egyéb dologé is. Ascher Tamás aprólékosan és mélyen "kielemzett" kapcsolatot tesz elénk. A két beszélgetés közt a szöveg szerint alig telt el idő, de erre sem kell adnunk - gyanakodni kell.
A harmadik jelenet a kisebbik fiú otthonosan szakadt, zűrzavaros lakásában játszódik - Khell Zsolt díszlete a szintén hatásos "üres", hangsúlyozottan jellegtelen presszóval együtt ebben a zegzugos kuplerájban jár csúcsra; itt fut össze mindenki. Előbb a báty a szeretőjével, aztán az öcs egy futó kalandra fölszedett fiúval, aztán a feleség, aztán egy pizzafutár, meg még a szülők is (csak az előző jelenetekben látható pincér nem bukkan föl ismét, ezen meg is voltam lepődve egy picit). Utóbbiak mint jelenség vannak hivatva emelni a tabló sajátos pompáját, valamint a bohózat csavarszintjét: Lázár Kati az anya szerepében a "mit sem látok, noha mindent nézek" vakságával és túlhabzó aktivitásával babusgatná egyik - édesebbik? - kisfiát, míg az apa szerepében Szacsvay László a reszkető, tárgyszerű jelenségben sejteti azért az egykori hatalmaskodó családfőt. Negatíve, a hiányokkal.
A két főszereplő szolidan (azazhogy keményen) erős alakítása mellé ebben a harmadik jelenetben remek - és szintén gondos elemzésen nyugvó - karaktermegformálások társulnak. Fullajtár Andrea elegáns, a környezetből látszólag teljesen kirívó, kötelességtudó polgárasszonya például azért ellenállhatatlanul komikus, mert a tökélyen túlra viszi a látottak feletti szemet hunyást; nem hülyeségből, hanem önvédelemből. Pelsőczy Réka figurája zűrzavaros kapcsolatrendszerrel és múlttal a háta mögött pedig egy nemzedék (nem az övé) tipikus alakja: ilyenek ültek (ültünk) a bölcsészkarról kiszabadulván az Alföldiben, a Százévesben, mikor hol annak idején, világmegváltásba szédülve ezerrel. Egészséges ösztönök, dogmatikus előítélet-mentesség. Vesztes, egyébként; hiába kapkodnak utána a pasik, vagy épp azért.
Rajkai Zoltán pizzafutára sem pizzafutár, amiként Kovács Lehel prostija sem csak az - de hogy ki micsoda itt, jobb látni, mint elmesélni. Mindketten tiszta váltásokkal dolgoznak, miközben totális zűrzavar uralkodik el a terepen.
A darab és az előadás vége "kétlövetű". Mire kő kövön nem marad, és mindenki távozik (senki nem azzal, akivel érkezett), a cselekmény szintjén mindennek vége. De Forgách András és Ascher Tamás közös üzenete - egy család tündöklése és bukása, mondanám most, de ez így nem igaz; inkább a tehetetlen egymáshoz tapadásról van szó, és arról, hogy ez bizony így megy a halálunkig, kulcsot kérünk egymás lakásához, miközben már kaptunk, és nem is a lakáshoz kellene kulcs, hanem a másikhoz, esetleg magunkhoz végre -, na, ez később, úgy este tizenegy felé még leesik azért.
Magyar Narancs, XVII. évf. 44. szám - 2005-11-03