Zappe László: Fekete- és bordósapkások
William Shakespeare: Troilus és Cressida - kritika
Egy, esetleg két katonai hálóteremben játszatja Silviu Purcarete Párizsban élő román színházi világhíresség a Troilus és Cressidát a Katona József Színházban. A helyszín, Helmut Stürmer díszlete, eleve kétértelmű. Két egymást tükröző térfélre oszlik, középen mosdósor választja el a vaságyakkal berendezett laktanyai hodályt. Az amúgy is végtelen hosszúnak tetsző mosdósort hátul tükör kettőzi meg. A néző persze hajlamos legalább falat képzelni a görögök és a trójaiak közé, később azonban az sem látszik kizárhatónak, hogy alapjában véve tényleg egyetlen térben játszódik minden, egyetlen összezárt közösség oszlik két félre és játssza el Shakespeare rémlátomását a trójai háborúról.
A cselekmény mintha egyetlen nap alatt játszódna le, az előadás elején ébred a tábor, illetve a két tábor, mosakodás, borotválkozás közben exponálódnak a szituációk, mutatkoznak be a szereplők. Pandarus dupla pizsamába és frottírköpenybe burkolózva, borosüvegeit keresgélve kezdi meg ármánykodását, hogy az ormótlan katonai bakancsban trampliskodó Cressidát összeboronálja a később ijedt kisfiúként megjelenő Troilus herceggel. A másik oldalon Agamemnon és vezértársai alsóneműben vitatják Achilles harcra bírásának lehetőségeit, miközben a hős két összetolt, lepedőkkel lefüggönyözött vaságyban enyeleg a bájos kis Patroclusszal. Később egyenruhát öltenek a hadfiak, s ekkor derül ki, hogy a sapka színében különbözik a két fél, a görögök fekete, a trójaiak pedig bordó fejfedőt viselnek.
Shakespeare-nek ezt a darabját sokáig mellőzték, rossznak tartották, s nem ok nélkül. Ábrázolt világának logikátlanságát dramaturgiai hibák sorozatának vélték, bármiféle erkölcs teljes hiányát pedig elutasították. Az abszurd dráma felbukkanása és virágzása óta azonban Shakespeare-nek ez a műve is fölöttébb korszerűnek érződik. Veszett őrültek cselekszenek mindenféle értelmes oksági összefüggés vagy pláne morális kontroll nélkül. Még csak nem is a sokat emlegetett nagy mechanizmus, az emberfaló gépezet, a történelem, a hatalmi harcok logikája pusztít ebben a történetben, de még a vad, állati ösztönök rovására sem írható minden.
Purcarete pedig még annyi engedményt sem tesz a tradicionális elvárásoknak, hogy egy egészséges, fiatalos, érzéki, netán szép szerelmet taposson el az eszetlen kavalkád. Nyafka lány és félénk fiatalember bumfordi és kényszeredett kapcsolata keveredik össze a véres hadijátékkal, amely Achilles aljas gyilkosságába torkollik. Nem párviadalban győzi le az együgyű Hectort, hanem szörnyeivel, a hosszú ormányú, vékony hangon makogó, egyszemű mürmidonokkal gyilkoltatja le a nagylelkű ostobát egy részeg tivornya végén, amely egyébként éppen Hector nemes gesztusának ünnepléséből indult, amikor a trójai hős nem állt ki a görög Ajax ellen, mert kiderítette, hogy tulajdonképpen rokonok. Ekkor a meghatott harcosok keresztbe fordítják a mosdók sorát, és nagy bulit csapnak. Ezzel fordul katasztrófába mindaz, ami évődő humorral kezdődött.
Az előadás látványvilága lenyűgöző, a rendező humora eredeti és metsző, a néző olykor mégis úgy érzi, hogy a világ értelmetlenségét néha színpadi zűrzavar lenne hivatott ábrázolni. Főképp a második részben, amikor a játékosságnak mind sötétebb, vészterhesebb fordulatot kellene vennie, a shakespeare-i szöveghez nem sikerül mindig elegendő játékötletet társítani, ezért az mintha koloncként lógna az előadáson, és akadályozná annak tempós előrehaladását. Ebben annak is szerepe lehet, hogy a román rendező a színészi játék egyik nem elhanyagolható elemével, a színészi hanglejtéssel nemigen tudhatott foglalkozni. S ez még olyan kiváló társulat esetében is érződik, amilyen a Katonáé. Haumann Haumannt játszik, Bezerédi Bezerédit. Ez sokszor bejön, de néha önismétlésnek hat. Ujlaki Dénes marcona humora jól érvényesül, Kun Vilmos Nesztora remek. Hajduk Károly lényegre törő egyszerűséggel adja Ulysses ármányos gondolkodásmódját, Lengyel Ferenc jól elvan Hector követhetetlen jellemével és tetteivel, Tóth Zoltán ki tudja, hányadik ostoba melákját állítja elő. Nagy Ervin a hiú és aljas kéjenc Achilles jellemét megtoldja még némi sunyisággal. Olsavszky Éva és Czakó Klára két, már elnemtelenedett vénséget, Priamust, illetve Calchast állítja párba.
A címszereplők közül Rezes Juditnak adatik meg, hogy kajla-nyafka kamaszlányként érdekes lehessen, Keresztes Tamás viszont tökéletesen hozza a tökéletesen semmilyen fiatalembert. Igaz, ők azok, akikről nem szól ez a történet.
Népszabadság