Bóta Gábor: Játék a háborúval és a halállal

William Shakespeare: Troilus és Cressida - kritika

Félhomályban trombitálnak a Troilus és Cressida nyitójelenetében, a Katona József Színházban a szereplők, mintha harci riadót fújnának. Csak árnyalakjukat, feketés kontúrjaikat látjuk, olyan az egész, mint egy szürreális vízió. Aztán kivilágosodik a színpad, és egyértelművé válik, hogy kórházi ágyak között vagy éppen rajtuk fekszenek a színészek. Ráadásul Helmut Stürmer gúnyosan humoros, ugyanakkor riasztóan hideg díszlete vízcsapok hosszú sorával kettéosztja a színt. Elválasztja egymástól a két frontvonalat. Az elnyúló trójai állóháború kaján vízióját festi a világhírű – Romániából Párizsba költöző, de egész Európában, Ausztráliában vagy Dél-Amerikában is rendező – Silviu Purcarete. Csupa betegesen dilis, kisstílű fickó tobzódik a deszkákon, sok kis mitugrász senki játszik háborúsdit. Már Shakespeare drámájában is az atomjaira széteső világ hideglelős képe jelenik meg előttünk, de Purcarete az előadásban lefokozza a tragikumot, és nyelvöltögetős bohózatot csinál belőle. Bábszerű szaggatottsággal mozognak a szereplők, hangjuk is sipítóan, kiabálósan stilizált, gyakran animációs filmek szinkronjához hasonlatos. A beszéd többször érthetetlenné is válik az erős zenétől, csinnadrattás csatazajtól. Szépen komponáltan masíroznak be és ki a szereplők, vagdosnak egymás fejéhez gorombaságokat, pikírt megjegyzéseket tesznek, duhajkodnak minden mindegy alapon. Olyan érzetet kelt az egész, mintha mindjárt itt lenne a végítélet, csak egy-két perc már az élet, élvezzük még ki belőle, amit csak lehet, csapjunk jókora sírva vigadós dáridót. Játsszunk a halállal is, mutassunk fügét neki, miközben azért tudjuk, hogy a végén csak lekaszabol minket.

A produkció befejezése véresen komolyra fordul, allegorikus, maszkos figura nyomul be a színre, mintha az elnéptelenedett földre érkezne egy gázálarcos Mars-lakó, hogy megszemlélje a végpusztulást. Amikor a Pantagruel sógornőjét játszották – az egész előadást végigzabálva, tivornyázva – a Thália Színházban erdélyi magyar, német és francia művészek, lényegében az is az elaprózottságról, széttöredezettségről, a világvégéről szólt, de mégis igazi örömszínház volt. A Katonában most viszont erőlködést is érzek: azt, hogy nem találkoztak minden tekintetben a rendező és a színészek szándékai. Érződik az intenzív munka, de többször mintha a szétesettség ábrázolása színpadi szétesettséget, előadásbeli szaggatottságot is jelentene. Rezes Judit Cressidája és Keresztes Tamás Troilusa mind kétségbeesettebben jön rá, hogy ebben a környezetben nincs helye a szerelemnek. Haumann Péter cinikus nagybácsi, Kun Vilmos öreg kéjenc, Bezerédi Zoltán mocskos szájú görögjének mindenről megvan a véleménye, Olsavszky Éva olyan drámai erővel tud nézni, hogy az maga a lidércnyomás.

Izgalmas a Trolilus és Cressida előadása, de bizonyos pontokon megmarad érdekes kísérletnek.

Magyar Hírlap