A cím önmagáért beszél, és mégis, eltelik kis idő, mire ráébredek: az idő az, mely rükvercbe kapcsol itt. A mából indulunk (talán 2009), és egészen Sztálin haláláig, az anyaméhig jutunk.
Melyek azok a pontok, azok a megdönthetetlen oszlopok (mint Sylvia Plath írja, "póznák") az életünkben, ahol a sors megfordul, vagy akár éppen önmagát igazolja: ennek kell történnie, vagy ez történhetett volna másként is?
Persze hősünk (na jó: főszereplőnk) Vidra Zsolt nem a Rózsadombon született, nem járt vívóedzésekre, nem síelt még a cseh havasokban sem, nem járt jó iskolákba, még csak egy szolid, de jóravaló apa sem jutott neki.
Máté Gábor rendező dramaturgiája szépen csatasorba állítja az évtizedeket, azok jól elkülöníthető, visszavonhatatlanul közelgő
jellegzetességeivel, alakjaival. A szereplők pólóján ott az aktuális felirat: Security, portás, anya, apa...
Brutális a kezdés, csöves, homeless barátunk (Vidra - Bán János) a létezés legalján vegetálva megaláztatása kellős közepén indul el vissza az időben.
Mire döbbenünk rá? József Attila tudta: "aki szegény, az a legszegényebb". Igaz. A lefuttatott közel 60 év leképezi kis hazánk történelmét, benne a Vidra-félék kiugrásának lehetetlenségét. Nagyon könnyű ma kikötni az aluljáróban, csicskáztatottá válni, megalázottnak lenni. Ahogy a rétegek lekerülnek Bánról, tisztul a ruha, tisztul az arc – valahogy ott a visszavonhatatlanul közelgő – rossz vég. Nem azért, mert már tudjuk, nem azért, mert már láttuk.
A vég benne van, szinte kódolt, a bázispontokon ki is derül, látható. Vidra bárgyún él, nem veszi kezébe sorsát, még egy jóravaló portáslétet sem tud végigvinni. Nézi, nem, inkább rátapad a Goldenburgokra a tv-ben.
Na és a ma, a 2013. A napokban egy üzletlánc megashopja előtt gyönyörű kutyával koldult egy fáradt, fiatal, barna szemű lány. Megálltam, adtam pénzt, még beszélgettem is vele. Szállón él és még a falatot is megvonja magától, csak hogy a kutyának enni adjon.... Most, a darabból tudtam meg, bérlik ezeket a kutyákat: így könnyebben nyílnak meg a pénztárcák. De ezek a kutyák legalább élnek!