Amikor minden jobb volt
A világ legegyszerűbb dolga ez: egyszer csak benn vagyunk valakinek a nappali szobájában, és ő – mintha ez lenne a legtermészetesebb – egy telefonbeszélgetés kapcsán elmeséli nekünk az életét. Közhelyszerű alaphelyzet: kíváncsiak vagyunk-e valakinek az életére, a személyes élményeire, a látására, ha most látjuk őt először? Hát hogyne lennénk, minden reality erre épül. Szerencsére azonban az Egy komcsi nyanya vagyokjócskán túlmutat a „bekukkantunk valaki életébe” alapélményen, mégpedig azért, mert ez az előadás rólunk szól. Mármint nem a mi konkrét életünkről, de megérthető általa valami abból, hogy a világunk (egy része) mitől lett olyan, amilyen.
Annak ellenére, hogy Emilia Apostoae, román nyugdíjas fémipari szakmunkásnő ül velünk szemben a színpadon, annak ellenére, hogy egy óriási kiterített otthonka feszül a jellegzetes kelet-európai nappali hátterében (zsebében a lakás Krisztus-ikonja, amögé van rejtve a párttagsági, hiszen ki tudja, mikor jönnek vissza), annak ellenére, hogy az egyen-csipketerítő és a bakelittelefon a versenyben lehetnek a világ legcsúnyább használati cikkei címért, szóval mindennek ellenére mindaz, ami elhangzik, más nevekkel, más időre vonatkoztatva, a magyar valóságban is elhangozhatna, desőt, ami a múltra vonatkoztatva hangzik el, az néha a jelenben is érdekes konnotációkat vet fel. Pedig Emilia Apostoae a Ceauşescu-éráról mesél nekünk, illetve ezen keresztül beszél a máról. A dolog apropója egy telefonhívás: Emiliát Kanadában élő lánya kéri a helyi román közösség nevében, hogy legyen demokrata, és ne szavazzon a kommunistákra.
Na de miért ne, teszi fel a kérdést Emilia, ha egyszer a kommunisták alatt minden jobb volt. És az elkövetkező bő egy órában – immár nem a telefonba, hanem nekünk – ezen állítás kibontása következik. Történetek a faluról és a városról, férjről és gyerekekről, otthonról és munkahelyről. Kollégákról és elvtársakról. Securitatéról és gázpalackról. Emilia végtelen iróniával, remek stílusban és nagyszerű dramaturgiával szövi a történetet, éppen úgy, hogy mi magunk is meg tudjuk érteni, minek az elmúlása felett kesereg, és már világos, mielőtt ő kimondaná az együtt eltöltött óra vége felé: nem a kommunizmus volt jó ebben, hanem fiatalság, ami elmúlt, és ez fáj igazán, annak az életnek az emléke, amiből mostanra szinte nem maradt semmi. És hiába volt rémes a Ceauşescu-rendszer, amikor a Kárpátok Géniusza vissza akarta fizetni a teljes államadósságot, ha a kedves lakosság beledöglik is: akik akkor élték az életüket, számukra az volt az élet, és nem egyéb. Ők azok, akiktől a rendszerváltások elvették azt, amire építették egész világukat, akiket az állam elfelejtett, akik ma alig találnak valami ismerőset a mindennapokban. Emilia számára nem kérdés, hogy melyik jobb: ha a bolt üres, de mégis mindent be lehet szerezni valamilyen rafinált úton-módon („leleményes a román”), vagy ha van áruválaszték, de nincs pénz, amiből azt meg lehetne vásárolni.
A Dan Lungu regényéből készült monodrámának (adaptáció: Török Tamara és Csoma Judit) azonban nyilvánvalóan nem a kommunistákkal vagy a kommunizmussal van dolga, hanem azzal a demagógiával, amit a gondoskodó (valójában a szabadságot korlátozó, diktatórikus berendezkedésű) állam felkentjei hirdetnek. Ez az, ami Emilia életét megrövidítette éppen annyival, amennyi időt abban töltött. Annak tudomásul vétele, hogy az ember élete egyszerűen nem volt igaz, nem könnyű feladat.
Csoma Judit végtelenül szerethetően, izgalmasan teremti meg ezt az egyszerű, fiatalon kitörni vágyó, ám konzervatív és tartásos asszonyt úgy, hogy közben kinyitja ezt az otthonkába zárt világot, és úgy mesél – akár viccet, akár munkahelyi történetet, akár a férjéről, akár a politikáról –, hogy egy pillanatra sem veszti el sem a koncentrációt, sem a történet fonalát. Hangsúlyai pontosak, vele megyünk a történetben, még ha mondanánk is közben, hogy nincs igaza, nincs kétség afelől, hogy tudja ő ezt. De nem mondjuk, mert sajnáljuk, mert ő a velünk élő félmúlt tanúja, és jó lenne tanulni abból, hogy hová jutott.
Talán a kommunisták nélküli kommunizmus – mondja, és van benne valami, nem az ideológia a megvalósíthatatlan, hanem azok alkalmatlanok, akik képviselik. Gondoljunk bele: egy kommunisták nélküli kommunizmus, egy liberálisok nélküli liberalizmus, egy konzervatívok nélküli konzervativizmus, egy fasiszták nélküli fasizmus… Bár lehet, mindegy: „akármelyik nyer, úgyis lopni fog”, mondja Emilia, és visszatér a varráshoz, és nem tudja, kire fog szavazni a vasárnapi választáson.