Finom "kusturicás" zenével kezdődik a Katona József Színházban bemutatott Shaw-darab. Aztán tompul a "Kusturica", de marad a Balkán - elvégre Bulgáriában vagyunk, a szerb-bolgár háborúban.
G. B. Shaw viszonylag korai, ráadásul "kellemes" színdarabja ez (ellentétben például a "kellemetlenek" közé sorolt Warrenné mesterségével, vagy a "puritánoknak valók" közé sorolt Caesar és Cleopatrával), vagyis háború ide, osztálykülönbségek oda, elsősorban a rekeszizmaink vannak megcélozva. És szépen sorjáznak a Shaw-féle aforizmák, bonmot-k, szarkasztikus bölcsességek is - ez szórakoztató, de még nem minden.
Masszív alapozásnak bizonyul Shaw azon meggyőződése, hogy az úgynevezett hősi-harci erények a maguk letisztult és közmondásos formájában többnyire végtelenül nevetségesek; és ezzel a meggyőződéssel direkte pikáns párt alkot ama másik, mely szerint az is röhejes, hogy a társadalmi ranglétrán való felkapaszkodás a külsőségek és stiláris kellékek megfelelő kombinációjának gyümölcse. S ha a szerző ekkor még csak formálódó stádiumban lévő dramaturgiai patentjeit is hozzávesszük - melyek lényege nagyjából a "földhözragadt" ellenpontozás -, hát többé-kevésbé áttekintettük A hős és a csokoládékatona mechanikáját. Merthogy zene csak később került hozzá, az író nem csekély bosszúságára - pedig most milyen jól mutat a Katona előadásában.
Ez persze nem Oscar Strauss zenéje, hanem Monori Andrásé; vagyis nem operett, hanem zenés játék: összefonódik - amint a zenekar is - a színpadi cselekménnyel. A dalok egyrészt a komikus hatást fokozzák, másrészt itt-ott taszigálnak is a történeten - de nemcsak ez utóbbiért érdemes legfőképp Várady Szabolcs ismét telitalálatos szövegeire figyelnünk, hanem azért az egyrészt brutálisabb, másrészt árnyaltabb iróniáért, amely nemcsak a konkrét helyzetre, hanem a szerzőre, a színházra és korunkra is reflektál. A katona - Katona poén is bejön.
Shaw szemrehányása már csak azért is indokolatlan a zenét illetően, mert a szereplők közt szinte kínálja magát a bonviván és a primadonna, meg a táncos-komikus és a szubrett is. Igaz, eleinte "keresztbe" szeretik egymást. Az meg már föltehetően Máté Gábor rendezői kéznyoma, hogy a darabban még föl sem bukkan sem a hősies és győztes lovas rohamot vezénylő Szergej, sem a győzelem banális és vicces okait fölfedő Bluntschli, a Szergej szerelmére obligát eleganciával és sóhajtozással áhítozó korabeli úrilány, Raina máris "túlspilázza" ezt a szenvedélyt, vagyis egy szavát sem hisszük.
Máté rendezése teli van ilyesfajta finom dísszel, kifordított megoldással: megannyi lehetőség a színészeknek, akik az ország legjobb társulatához méltóan most sem okoznak csalódást. Miközben könnyedén tartják a könnyed tartományban az előadást, sok gazdag, elegáns, szellemes megoldást, játékot mutatnak.
Cziegler Balázs díszlete fokozatosan tölti ki a színpadot; kezdetben a középre helyezett lányszoba kis doboza a cselekmény helyszíne, körötte csupasz színpadi tér. Ebbe a lányszobába toppan be a menekülő Bluntschli kapitány, a svájci csokoládékatona (vagy: a svájcicsokoládé katona, lásd Várady Szabolcs élvonalbeli márkafelsorolását), hogy Rainának, a katona lányának kifejtse menekülésre és túlélésre épülő zsoldosfilozófiáját, egyben alkalmat adjon neki igazi bátorság felvillantására: nem kockázattalan az ő megmentése.
Aztán kitágul a tér; nemcsak a lányszoba csúszik erre-arra, hanem jön-megy a zenekar is; ráadásul a színészek rendre a mikrofonhoz lépve éneklik a dalokat, a színpad elején. Az őrnagy házának kertje pedig tágas - és, mint megtudjuk, odabent könyvtár is van, az egyetlen egész Bulgáriában -, akárcsak később a szalon. Füzér Anni népi motívumokat elegyítő kosztümjei a lengétől a súlyoson át a komikusig szaladnak - és viselőik kihasználják a ruha adta lehetőségeket is.
Jordán Adél Raina szerepében a komédiázásnak nem az úgynevezett vérbő, hanem a kifinomult módját választja. Lejön például egy lépcsőn - operettlépcső, csak rövid -, hogy üdvözölje hősként megtérő szerelmét, a nyalka és snájdig Szergejt, aki azonban csak vagy az ötödik lejövésnél veszi észre a pompás bevonulást. Addigra azonban Raináról lemállik a primadonnamáz, a műlelkesedés, mi pedig lejövésről lejövésre követhetjük nyomon hangulatának alakulását. Az előadás legjobb jelenetét látjuk közben.
Nagy Ervin "visszakézből" hozza ezt a bizonyos nyalka-snájdigot - csak azért, hogy kibújjon mögüle a cselédlánynak hevesen udvarló "meglöttyent" férfi. Pálmai Anna cselédlánya pedig épp illik hozzá; sokkal inkább, mint a felkapaszkodás anyagi dimenzióiban buzgón hívő Lukához, akit Bán János ad gazdag mimikával. Bodnár Erika (jó volt látni komédiás lendületét) és Haumann Péter házaspárja egy hosszú élet ön- és egymásámításának sokrétű képét adja, Kocsis Gergely Bluntschli kapitánya pedig egy nagyon erős mezőnyben szépen elviszi a tejfölt. Elegánsan és lazán; sűrű, mint a Lindt csoki.
Szentendrén vagy a Katonában - jó este lesz ez mindenütt.
Csáki Judit, Magyar Narancs, 2009. április 24.