Valami bűzlik Norvégiában
A jövő évadtól a budapesti Katona József Színházhoz igazoló Kulka János egyelőre vendégként állt színpadra leendő társulatával. A rendező Zsámbéki Gábor nem finomkodik: az Ibsen-bemutató mai hatalomkritika, és korántsem Oslónak szól az üzenet.
Erősen politizáló színdarabnak írta Henrik Ibsen A nép ellenségét 1882-ben. Áthallásos szatírának az első schleswig-holsteini háború idejéről, amikor a norvégok a németekhez közeledve hagyták magukra a dánokat. Ennek szennyét öntötte a közönség elé, szó szerint. A történetben ugyanis egy egyszerű, de tisztességes fürdőorvos, Tomas Stockmann rájön, hogy városa népszerű gyógyvize, és egyben gazdaságának alapja valójában mérgező, kártékony szennyvíz. Felfedezését csupa jobbító szándékkal tárja a helyi sajtó és a polgármester elé, aki történetesen Stockmann bátyja, Peter. A felfedezésért pedig hála nem, csak megbélyegzés, kirekesztés jut a derék doktor osztályrészéül a nem túl kedves rokontól.
Erősen politizáló rendezésben állította a Katona József Színház színpadára a 130 éves, de örökérvényű drámát Zsámbéki Gábor. Az előadás arra döbbent rá, hogy minden, amit újnak, másnak, forradalminak hazudik a politika, az már mind megtörtént valahol, mégpedig pontosan ugyanúgy. A józanész csúfos bukásának története ez a bebetonozott mutyizással, a pozícióféltéssel, a hideg hatalomtechnikával és a gyáva megalkuvással szemben. Fekete Ernő Stockmann doktora kedves, bohém figura. Idealista, vendégszerető, nála lebzsel és issza a puncsot a fél város. Fekete kiválóan operál a hangulatváltásokkal, vidámból izgatott, izgatottból dühös lesz, dühösből fásult, végül lemondó, cinikus. Kulka János Peter Stockmannja érzelem nélküli alak. Hogy mennyire nincs benne emberi, azt az unokaöccse ölelése iránti hűvös közönye mutatja már az első jelenetben. A városvezető nem szeretett, hanem félt politikus; a helyi fiatal liberális hírlapkészítők (Ötvös András, Kovács Lehel) a levadászására játszanak. Ám segítségükre sokáig nem számíthat a bilit borítani szándékozó orvos, hiszen az ellenzékinek tűnő sajtómunkások valójában haspártiak, és a demokrácia őrzőinek álarcában csak a húsosfazékhoz akarnak közelebb kerülni. A polgármester megbuktatása nem céljuk, csak eszköz számukra, és amikor a politikus melletti kiállás tűnik jövedelmezőbbnek, nem sokat várat magára a pálfordulás. A Katona József Színház két fiatal művésze ügyesen válik a szemünk előtt lelkes újdondászból korrupt opportunistává. Zsámbéki az új, a reményt adó generáció iránti illúzióvesztést fájóan vágja az arcunkba, a lesújtó képet csak az orvos tisztalelkű és fejlett igazságérzetű lánya, Petra (Pálos Hanna remek alakítása) árnyalja.
Tipikus figurája a látszatdemokráciáknak Aslaksen nyomda-, lap- és háztulajdonos Bán János alakításában. Ő a hangsúlyozottan civil, aki önmagát nevezi ki a csendes tömegek képviselőjének, hogy aztán örömmel álljon be a politika lábtörlőjének, ha éppen arra van igény, és arra visz a pillanatnyi az érdek. A tulajdon védelme fontosabb az arcbőrénél. Régi igazság, talán már 1882-ben sem volt új.
A polgármesterre az egész városban csak fivére őszintesége, romlatlansága jelent veszélyt, szinte mindenki mást a kezében tart. Nem csoda, hogy először a nyilvánosságtól, majd a hitelétől, végül egzisztenciájától fosztja meg, kritikusból lett barátai segítségével és a birka nép lelkes asszisztálásával. Az előadásban a rafinált gerinctelenek mellett ugyanis feltűnnek a város egyszerű polgárai (Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás) is, akik élve Peter Stockmann demokráciaszínjátékával a legalantasabb ösztöneik elburjánzásának lehetőségét látják a minden értelemben tiszta vizet követelő orvos erkölcsi és anyagi megsemmisítésében. (Keresztes Tamás még apró epizódszerepében is remekelni képes). Ők hárman a számunkra is jól ismert futballhuligán, tévészékház-foglaló, lincselő, disznólábazó, l’art pour l’art pusztító hobbigyűlölködők prototípusai, akik kiszámítható beszámíthatatlanságukkal oly szilárd alapját jelentik a hasonló rendszereknek.
Az erre adott válasz a darab talán leginkább elgondolkodtató jelenete, amikor a kampányfilmje levetítésével és fizetett civiljeivel még ellenséges terepen is nyeregbe kerülő polgármester jelenlétében elhangzik a főhős monológja, amelyben a többséget, mint a demokrácia alapját kérdőjelezi meg, és kijelenti, hogy nem azé az igazság, akié többség. Fekete Ernő erős, de talán nem eléggé katartikus pillanata ez.
Stockmann doktor szükségszerűen bukásra van ítélve, bár az eleinte az üggyel szemben kritikus felesége (Rezes Judit), és gyermekei kitartanak mellette. Amikor kőgazdag apósa, Morten Kiil (Újlaki Dénes) feltűnik a fürdő környékén, Tomas doktornak hirtelen újra barátai lesznek, de nem kér belőlük: az emigrációt, majd mégis az igazáért vívott harc folytatását választja.
Khell Csörsz díszletei inkább a múltban hagyják, Szakács Györgyi jelmezei inkább a mába hozzák a cselekményt, amelyet a tévékamera és a videotechnika tovább aktualizál. De semmi sem aktuálisabb és lokálisabb magánál a történetnél, amelyre természetesen folyamatosan rezonál a közönség. Az előadásban a drámaiságon felülkerekedik a szatíra. Nem fagy meg a vér az ereinkben, inkább csak szomorkásan nevetünk szennyvizes életünkön.