2x04: Az idővisszacsévélő
Még nem láttam egyet sem a Gondnokok új évadbeli kalandjaiból, csak olvastam például, hogy az előző részből szinte teljesen kimaradt, ami miatt hónapról hónapra, akár youtube-on is érdemes követni a magyarságszabályozó, szuper képességekkel megáldott, szupertitkos ügynökök kalandjait. A kisebb meglepetés, hogy örömmel jelentem: a Gondnokok ismét formában vannak, a nagyobb az, hogy úgy tűnik, a negyedik részre tulajdonképpen megszületett A Gondnokság saját, alternatív dimenziója. Vagyis: gyakorlatilag önjáróvá, önmagát generálóvá lett a Katona színházi szitkomja.
Ez egyrészt szomorú, mert mostanra szinte teljesen kiveszett az aktuálpolitikai bugyutaságokra való reflektálás – sehol egy megszorítás kontra nem megszorítás poén, sehol egy kis svájci bankmanipuláció, desőt sehol egy jófajta diáklázadás. A Műcsarnok és a Nemzeti Színház soványka említése mellett mindössze Áder János köztársasági elnök újévi beszéde bukkan fel, amint a Gondnokok meglehetősen sajátosan, TEK-nek és Corvin Mátyásnak szánt „szívjuk el a békepipát”-ként fordítják a jeltolmács kézmozdulatait. Szomorú, mert jó minden hónapban beülni valahova, és egészen konkrétan arcon röhögni mindazt, ami miatt azelőtt szűkölünk a tévéhíradó előtt. Másrészről viszont üdítő, hogy mostanra már van annyi muníció a karakterekben, hogy lassan tényleg felhelyezhetjük őket valahova Jockey, Esmeralda és a többi kedvenc szappanhős közé a polcra.
Persze A Gondnokság nem tagadhatja meg önmagát, soha nem lesz igazi szappan, több annál. Erre remek példa az epizód csúcspontja, amikor Endre majd tízpercen keresztül futja a sértődési-illedelmességi köröket a szobából távozó Zsoltival, majd mikor végre kettesben marad Emőkével, akkor bizony csak úgy ömlenek a zavarba ejtő helyzet szülte képtelenségek. És igen, iszonyat közhelyes, ahogy az egyik legújabb Gondnok olyan egyértelműen kihívó tekintettel szuggerálja főnökét, hogy ahhoz képest egy ágyrogyasztó lepedőforgatás szemérmes első csóknak tűnik, és ahogy mindeközben Endre csak löki a vakert valami mindent gyógyító csodakrémről, de mindennek a kivitelezése nem véletlenül kap nyílt színi tapsot. Parádés, ahogy a tekintélyes méreteket öltő monológból csak egy-egy szó hagyja el valóban Kocsis Gergely száját, a frusztráltság totális abszurdját pár jól irányzott gesztussal kelti életre, és talán mondani se kell, hogy a színész mennyire érzi a főgondnok szimpatikusan kedves töketlenkedését – mindehhez remek alapot nyújt a kifejezetten menőn rágózó Borbély Alexandra Emőkéje, akit minden bizonnyal a Tomb Raiderből vettek kölcsön az alkotók.
Ma amúgy is inkább némi Titanicból átemelt, jó vastag rózsaszín ködfátyollal fűszerezett romantikus románc-paródia hintette be a Gondnokok tervezgetését: kiderült, hogy Feri mindvégig egy miniatürizált szeretőt tartott, illetve hogy ez a szerető, Erika (akit az időlegesen mikronizált Zsolti talál meg, amikor Feri emlékiratai között kutakodik) volt az ő igazi kapcsolata, és igazából Vera volt a szerető (Pálmai Anna pár mondatból hozza Erika kétségbeesett érzelmi kitörését). Hát ez Verának nem is nagyon tetszik, és higgadt, érzelmileg kiegyensúlyozott nőhöz híven pár perc alatt valószínűleg molekuláira is kapná a Gondnokok főhadiszállását (Pálos Hanna mértékletesen adagolja az idegroncs nő kitöréseit, és Vera önostorozásában értő fülekre talál) ha Zsolti nem állítja le. De hát szerencsére Zsolti (Ötvös András Zsoltijának a kezében már úgy áll a reflektornak álcázott vibro iron, mint Duke Nukemében a helikopterágyú és mindeközben – csak hogy tényleg igazi, menő hős legyen – a színész némi együttérző gyöngédséget is csöpögtet karakterébe) leállítja, és minden bizonnyal érzéki ágybanhempergés kerekedne a vigasztalásból, ha Emőke és Endre nem lépne a színre. Így ismét lecsúszunk a pikáns részletekről (sajnos), de hát ettől pop a pop: csak ígér. Közben az Endre és Attila (Dankó István üzembiztosan hozza a bizarr módon komplexusos Gondnokot, akiből a néző továbbra is bármit kinéz – előbb-utóbb kijár neki, hogy valami hatalmas galibát okozzon) közötti viszony már a félreérthetetlenségig forrósodott, van is ízlésesen burkolt poénkodás, mielőtt társaik elé tárják, hogy milyen szoros kötelék van közöttük: testvérek – és nem melegek.
Amúgy a problémamegoldó képességükről egyáltalán nem híres, sőt inkább hírhedt Gondnokok ma egyáltalán nem jutottak közelebb sem az elrabolt csecsemő megtalálásához, sem a csecsemő nemének megváltoztatásához, és a TEK-et sem sikerült lenyomniuk. Sőt, csak a slamasztika lett nagyobb: a Fekete Seregnek kikiáltott kommandósok már Corvin Mátyás és a felcseperedés szélén álló Szent Magzat nászának tapsolnak – ehhez képest pláne üdítő, hogy a mai egy órát párkapcsolati mélymerülésekkel ütöttük el, és nem a szálak bonyolításával. (Tényleg nem rossz, hogy nem az ötpercenkénti fordulatok sorozatára van felfűzve a mai előadás – Laboda Kornél dramaturg ezúttal igen pontosan és kiegyensúlyozottan gombolyítja a történet fonalát). Viszont sikerült feltörni a TEKbiztonsági rendszerét – ez már valami –, de közvetlen ezután kiderül, hogy az ősatya, Áron/Endre megszökött az ősanyával, merthogy Taksony (Mészáros Béla gyakorlatilag egy nagyon találó, dimenziót tévesztett tekintetből könnyedén oldja meg a legfrissebb Gondnok totális bénaságát) nem volt rest kifecsegni, hogy létezik egy olyan terv, hogy a Gondnokok végeznek a gyermekkel.
Az árok mély, de végre kiderül a látszólag teljesen hasznavehetetlen Gondnok, Taksony szuper képessége: vissza tudja csévélni az időt (az idő amúgy is a sorozat nagy ellenfele, hiszen néha túlságosan, néha pedig alig pörögnek az események). Némi öncélú játék után aztán sejtelemesen a szemünkbe néznek a Gondnokok – ki tudja, mire fogják mindezt felhasználni (már mire Taksony be tudja nekik bizonyítani, hogy tényleg képes erre). Reméljük, hasonló színvonalon teszik majd mindezt – és kicsit jobban beleavatkoznak a hétköznapjainkba. Ránk fér.