v f
Hírek, Aktualitások

(Ascher Tamás Sirálya, Katona József Színház, december 19. és 26.)

Párás szemmel szokás felidézni Ascher Tamás csehoviádájának mitikus darabjait: Három nővér, Platonov, Ivanov. De vajon miről beszélünk, amikor fontoskodva ascherozunk és csehovozunk? Ma előadásfelvételekből kéne összerakni a mítoszt. Képtelenség, bár nem annyira, mint amennyire annak hangzik, mert még felvételen át is élő a kezdeti „Sturm und Drang” Csehov a viharos lelkekkel. A szerző egyik legsturmabb-legdrangabb darabja pedig kétségtelenül a Sirály. De azért erősen kérdéses, érdemes-e több mint harminc év elteltével a mostani bemutatóra úgy várni, mint a romantikus kezdet újabb, stílusazonos fejezetére.

Cinikus, kiégett, flegma, lazán dudorászó orvos álmodja ezt a Sirályt. Ha Csehov, akkor jellemzően a rézszamovár szokott fütyörészni, de most ő fütyörészik, Dorn orvos. Hogy zümmögésével, kissé macsósan sztoikus nyugalmával is demonstrálja – nem hallja meg, amit nem akar, mert alapvetően nem érdekli. És akkor – dudududú – a problémáját mantrázó másik előbb-utóbb úgyis abbahagyja – dudu –, amit már úgyis vagy kétszázötvenedszer. Ez az orvos sztoikus, parányit beképzelt, vonzó kívülálló. Korábbi Csehov-rendezésének Ivanovjára – Fekete Ernőre – most látszólag epizódszerepet oszt Ascher, az orvosét. De lassan az ő, Dorn perspektívájából kezdünk el látni mindenki mást is. És ha akarjuk, úgy dudorászik a színpadon, ahogy Tarantino jelenik meg egy snitt erejéig saját filmjében, vagy Velázquez festményén tűnik fel a tükörben a festő.

Ne értsenek félre: ez nem egy szürreál-Csehov, nem a szó szoros értelmében álmodik az orvos. De az ő nem létező szemüvegén át látunk most mindenkit, a megszokott Dornhoz képest kiábrándult tónusban. A középszerűség gyanúja leng be mindenkit. Nincs együttérzés. Egy pillanatra sem hihető, hogy ezek az újra meg újra ismételt monomániák átütő tehetséget rejtenek, ez pedig a Sirály esetében kulcskérdés. Kosztya Trepljov, az „ifjú titán” tehetsége a néző számára éppolyan kétséges, fedett és gyanús, mint ahogy a tehetséggel való találkozás is gyakran az: elmúlhat? Állandó? A saját tehetségére rákérdező, szorongó ember sosem szűnő bizonytalansága felerősödik. Mégis elmarad a sikertelen ambíciók fölött érzett fájdalom. Nem szánom Kosztyát, a frusztrált kisfiút, pedig miért is nem.

Ötvös Andrásra osztani Trepljovot: ez olyan döntés, amely sok mindent meghatároz. Ebben az évadban Ötvösnek ez a második olyan szerepe a Katonában, amely rácáfol az elvetélt tehetség tragédiájának untig ismételt játékhagyományára. A dacos, frusztrált, kamaszos alkat nem azt a kifordult lehetőséget, be nem teljesedett reményt jelenti, amit az Ivanovban Fekete Ernő alakított, és ahogy Trepljovot is általában értelmezni szokás. Ő Ascher korábbi Csehovjaitól is radikálisan különböző rendezői állítás. Ezt húzza alá az álvagány falfirka, a gyenge és hiteltelen graffiti, vagy inkább tagelés, amit Kosztya művel. Mint valami kockázatmentes street artist krikszkrakszol piros szprével saját ablakukra. Csekély valószínűséggel fogják ezért a „tiltott” alkotásért letartóztatni. Művét aztán jól lesuvickolják. Szintén végig őt kíséri a jelzésszerűen behozott, de túlzásba nem vitt, ártalmatlan gépzene. És a háttérben felkent, talán Jackson Pollock festékfröcskölt felületeit lagymatagon parodizáló, annak radikalizmusát nélkülöző képernyőkímélő séma. Ezen a Trepljovon nem sugárzik át az a rücskös, szögletes életerő, amelynek avantgárd svungjában érezhetően még az őt ímmel-ámmal biztató orvos sem túlságosan hisz. Kosztyát a művészstátusz jobban érdekli, mint maga a tevékenység. Egyszerre lepleznénk le a kockázat nélkül tagelő ál-Banksyt, a graffitiművészet ikonjának utánzóját. És egyszerre próbálnánk szánni, már csak megszokásból is. De nem megy.

Igaz, az idősebb generáció sem sokkal meggyőzőbb. Fullajtár Andrea Arkagyinája ismerős, „önző színésznő”-archetípus: erős karakter, noha nem túl bonyolult. Nagy Fruzsina jelmezmegoldása viszont pontos, mert itt Arkagyina finom eleganciával viselt, alaposan kiválogatott darabokkal dolgozó toalettje nem ab ovo ízléstelen, de egy régebbi korszak fiatalos divatját konzerválja. Arkagyina persze úgy gondolja: saját ízlése az egyetlen lehetséges mérce. Pedig Jordán Adél emoparódiája, egy korábbi Ascher-rendezésben, a Fényevőkben játszott szerepét is megidéző, sapkáját szobamelegben sem lehúzó Másája, látszólagos lazaságával, görnyedten krákogó-köhécsélő öregességével maga a fiatalság. Bánatosan fekete, lógó gönceiben, amit persze Arkagyina leöregesez, generációs szomorúságával, vállalt spleenjével a legmaibb szereplő. Egy nemzedéket képvisel, és ezt a generációt öniróniára készteti. Jordán játéka messze kiemelkedik, ahogy a már emlegetett Fekete Ernőé is, a szokottnál jócskán részvétlenebb orvos szerepében. És szép Máté Gábor öregedő, teljes életkudarcát bohócos önismerettel viselő, jóságos Szorinja. Mészáros Blanka naiv Nyinájából pedig végül megszületik a kiégett színésznő.

Ám rögtön erősen zavarba ejtő belépni a nézőtérre, mert a színpadon kezdéshez készülődő, elkésett technikusokat látunk. És nem kell túl beavatottnak lenni, hogy sejtsük, ez már Trepljov premierjének szól. Az eldugott település művházhangulatú bemutatóját az ifjú rendező magának fényeli, de ki tudja, mit keresnek a nulla költségvetésű performanszon a beépítést, majd a díszletbontást végző, kőszínházi technikusok.

Végül Kosztyát az ablakon masszív cseppekben lecsorgó esőfátylon át látjuk, amint épp a zivatarban égeti el összes műveit. Ennek a Tarkovszkij-film esőben kigyulladt pajtáját idéző szürreálképnek azonban se előzménye, se utózmánya. Magányos pillanata a kivetülő léleknek. Vagy a képzavarnak.

Ascher a Sirállyal ér a nagy Csehov-darabok végére: azt veszi elő utoljára, amivel indulni szoktak. Nem biztos, hogy van ennek jelentősége. Mivel gyakran programdarab, a Sirálytól fokozottan azt szoktuk várni, hogy vallomásos rendezés legyen, erősen személyes. Egy krédó. És ha elfogadjuk, hogy ez a Sirály is az, akkor is látnunk kell, Ascher nem száll be a fiatalok vs. öregek, alternatívok vs. konzervatívok vitába. Ebben a kétpólusú dimenzióban nem reflektál önmagára, színházi hitvallására. De ha feltétlenül vallomást akarunk, Sirályát felfoghatjuk burnout-vallomásnak. Így értelmet nyer, miért tudunk most kevesek frusztrációjával azonosulni. Pedig, amikor elhangzik, minek már megint ugyanazt, ugyanúgy, azt azért nem lehet nem meghallani ma, a Katona József Színházban.

De esztétikai program tényleg nem illene ebbe a kozmikus frusztrációértelmezésbe. És Ascher Sirálya minden visszafogottságával (és következetlenségével) együtt: saját. Most nincsenek elvetélt reménységek, a tehetségről nem lehet tudni, micsoda. Csak a félelem valódi: jutott-e belőle. Ez pedig szembemegy az újítást pajzsukra tűző Sirályokkal. A dudorászó orvos álmában Kosztya felszínessége bizonyul sikertelensége szimpla okának. Arkagyina megnyugodhat, a fiához hasonló fiatalok, a változás akarói, úgyis csak dilettánsok, nem muszáj nekik is helyet adni a nap alatt. De ha a színházat megújítani vágyó, pályakezdő Kosztya ma mindössze ezt a felszínességet jelenti a Katona színpadán, csak az vigasztal, hogy többet nem jelent maga Arkagyina sem.

Herczog Noémi