M/S – Peter Weiss: Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, a charentoni elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, De Sade úr irányítása alatt, a Kamrában. – Katona József Színház, Kamra
Merénylet – De Sade úr betanításában. Hangulatkeltés szünet nélkül. Peter Weiss:
Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása... – Gergye Krisztián társulata–Kultúrbrigád–Átrium Film-Színház
A Kamra színpada egy budapesti metrókocsi belsejét ábrázolja. Nem a mostani, modern változatot, de nem is a mára szánalmasan lepusztulttá vált korábbit, hanem ez utóbbit akkorról, amikor még az volt új – pontosabban ennek a jó pár évtizeddel ezelőtti típusnak a kifehérített, kórháziasított változatát. Az utasok – ezen stilizált elmegyógyintézet lakói és személyzete – fásult-kataton tekintettel merednek maguk elé. A hamarosan megkezdődő színház a színházban játékhoz szolgáló jelmezeiket úgy huszonöt-harminc évvel korábbról ismerős, viseltes kabátok fedik. (Díszlet és jelmez: Kálmán Eszter.) A Katona József Színház Dömötör András rendezte előadásának nyitóképe valamiféle időutazást ígér tehát, amelyben az alapmű idősíkjai (azaz a francia forradalom korszaka és az utána elmegyógyintézetbe zárt szereplőinek jelen ideje) mellett a magyar valóság elmúlt évtizedei is szerephez jutnak. Az M / S címben is az elemelés és az eredetihez való hűség együttes mozzanata fedezhető fel.
Az Átrium színpadának üres, fekete terébe csupa női szereplő érkezik; különböző stílusú öltözeteik mai trendeket követnek. A háttérben vetítővászon, rajta a szórólapról már ismerős férfitorzó, a szoborról készült kép fókuszában a férfiasság hiányával; később pedig majd (több más kép sorában) a színésznők némelyike látható divatmodellként pozicionálva. (Látvány: Gergye Krisztián, jelmez: Béres Móni.) A Gergye Krisztián rendezte előadás tehát a forradalom hagyományosan férfiasnak minősülő valóságát a férfiak hiányával kívánja jellemezni, és a férfivilágban játszódó darab igazságát valamiképpen a nőiség középpontba állításával szándékozik megjeleníteni. Az alkotók kiindulásáról a Merénylet cím is árulkodik, amely a férfi főszereplők neve helyett a Marat-t meggyilkoló nő tettét emeli ki.
Más bemutatók véletlenszerűnek mutatkozó egybeesésével ellentétben ezúttal fel sem merül a kérdés, hogyhogy két színház is közel egy időben ugyanahhoz a darabhoz nyúlt. És nagyon is érthető az előadások egymáshoz igen közelálló mondandója. Más-más eszközökkel (és nagyon eltérő mélységben) bár, de a Katona Kamrájában és Átriumban is egy-egy felhívást látunk a rendszerkritikus hozzáállásra, a társadalmi aktivizálódásra. A Kamra előadása ezen túlmutatóan nagyon hangsúlyosan szól a forradalmi – tágabban véve: rendszerváltoztatási – technikák mérlegelésének és a lehetséges következmények tudatosításának fontosságáról. Mindkét előadás a nézői érzékeket többfelől is célba vevő expresszivitásra tör, és vállalja, hogy a Weiss-drámát a mai magyar politikai valóság direkt értelmezésének szolgálatába állítsa.
Az előadások – érdekes egybeeséssel – egyaránt a várakozás motívumával indítanak. A Kamrában a mire vártok? kérdésére épül az első szám, és a metrókocsi hirdetési felületén rögtön szembeötlik a Katona József Színház most futó Godot-ra várva előadásának plakátja. Az Átriumban mintegy esetlegesen a darab ősbemutatójával közel egykorú Ádám, hol vagy? hangzik el (miért is ne juthatna éppen ez a bugyutácska sláger valamelyik ápolt eszébe?); a te tudod az okát, miért várok rád kínál végszót a játék megkezdéséhez.
Peter Weiss darabja abban az elmegyógyintézetben játszódik, ahová a francia forradalom után a társadalom számára „problémásnak” minősített személyeket vitték. A dráma főszereplője egy ilyen ápolt, de Sade (Fekete Ernő a Kamrában, Takács Kati az Átriumban), aki a forradalomról írott színdarabját adatja elő a kezeltekkel. Az ápoltakat felhevíti a játék – a forradalom népe keserű és indulatos –, a hatalomtól tartó, izgága intézetigazgató (Rajkai Zoltán, illetve Tárnok Marica) mindannyiszor megszakítja az előadást, amikor túlzott ellenzékiséget orront. Hiszen rendnek kell lenni ebben a szép új világban (meg persze az állami támogatást sem volna jó elveszteni).
A több mint három évtizede bemutatott kultikus kaposvári Marat / Sade – a 80-as évek nézőkkel összekacsintó politikai színházának talán legnagyszerűbb alkotásaként – a bukott forradalomról és fényesnek hitt eszmék torz megvalósulásáról szólt. Ács János rendezésében a színpad hátterében (természetesen kimondatlanul, a cenzúra számára megfoghatatlanul) a Corvin-köz fotója volt látható, és az utcakövet szorongató Kikiáltó (Máté Gábor) tehetetlen zokogásával zárult az előadás. A másfél évtizede bemutatott, Szász János rendezte gyulai Marat / Sade a rendszerváltozásoktól mindenkor érintetlenül maradó kizsigereltek és agyonmanipuláltak sorsát állította a középpontba, a politikai célok érdekében feltüzelt, majd a szellemi lepusztultságban és fizikai nélkülözésben magukra hagyott tömegekét. Az előadás – bár a rendszerváltásban való csalódottságot éreztette – a társadalmi folyamatok időtlen jellegére összpontosított, és mentes volt mindenfajta direkt politikai áthallástól. A mostani előadások egyértelműen a rendszerváltó, lelkesítő idők utáni visszarendeződéssel, a közönnyé átalakuló csalódottsággal és az ezzel szembe menő felelősségérzettel foglalkoznak, telistele konkrét utalásokkal, jelenünket és közelmúltunkat megidéző fotókkal.
A Weiss-darab tökéletesen alkalmas arra, hogy különféle helyzetekben, politikai környezetekben mást és mást mondjon (emiatt méltánytalanok és tökéletesen színházidegenek azok a hangok, amelyek a hajdani kaposvári előadáshoz próbálják méregetni későbbi korok eltérő mondandójú és másféle eszközökkel megvalósított bemutatóit). A Kamra előadása e sorok írója számára egyenesen színházbefogadás-esztétikai tanulsággal is szolgált: a néző által eredetileg akár nemszeretemnek vélt közelítésmód – mint például az arcunkba vágott direktség – az erre megfelelőnek bizonyuló mű magas minőségű, koherens előadásában nemcsak csodálható, de szerethető is lesz.
Az Átrium előadásával más a helyzet. Ennek legfőbb kérdése az: sikerül-e az alkotóknak koncepciót építeni arra az ötletre, hogy az összes szerepet színésznő játssza. Mégpedig remek színésznők: Fullajtár Andrea Marat-ját (a fentebb már említetteken kívül) Kerekes Viktória, Szalontay Tünde, Egri Márta, Sipos Viktória, Melkvi Bea veszi körül (elsősorban prózában), a kórusnak pedig ebben az előadásban nemcsak énekes, hanem táncos tagjai is vannak (Murányi Márta, Tóth Evelin, illetve Bodor Johanna, Lőrinc Katalin). A legtöbb alakítást teljesítményt örömmel és a várakozás izgalmával lehet nézni, kíváncsian, hogyan is fog majd a történet megszólalni, illetve a nőkről beszélni. A másik várakozást keltő effektus az üres térben hangsúlyos helyre tett vetítővászon mai-tegnapi valóságot idéző képei. Látunk itt MMA-plakátot, Jobbik-reklámot és Hit Gyülekezete-fotót, továbbá szemrevételezhetjük Putyint elrajzolt-megfotósopolt nőként, Orbán Viktort színesre festve, majd Sztálinnak, Hitlernek maszkírozva. A képek ötletszerűen ismétlődnek, anélkül azonban, hogy valódi párbeszédbe kerülnének a színpadi történéssel, vagy hogy legalább önmagukban szellemesek lennének. Ahogyan nem nyer visszaigazolást a forradalmár férfiasság ellen dolgozó szereposztás sem; a rendező-koreográfus Gergye Krisztián mintha csak benyomásokat közölt volna társulatával (és így az előadás is a nézővel), nem pedig eredeti meglátásokat, kidolgozott összefüggéseket. Performanszot látunk inkább, semmint színielőadást – és nem vigasztal, hogy a plakát nem is ígért többet, mint hangulatkeltést.
A Kamra előadását Kákonyi Árpád és Matkó Tamás remek zenéje (amely önálló, elemző tanulmányt érdemelne), a színészek muzikalitása és a társulat nagyszerű csapatjátéka határozza meg. A háttérben, a metróalagútnak képzelhető térben elhelyezkedő zenekar kiegészül a kétszemélyessé bővített Kikiáltó szerepének egyik alakítójával, Tasnádi Bencével. A zeneiség ebben az előadásban a prózával azonos rangú alapnyelv; a két-fél-egy-egész szomorú bohócos maszkot viselő kikiáltók – Tasnádi és Jordán Adél – a kórus szerepét is betöltik. Térey János dalszövegei kiválóan közvetítenek a – némileg meghúzott, de csak kissé módosított szövegű – darab és a ma világa között. (Dramaturg: Perczel Enikő, konzultáns: Radnai Annamária.) Nem egyszer maguk a songok helyezik éles megvilágításba a darab párbeszédeit, érdekes, tartalmas oda-vissza reflexiókat generálva a kétféle szöveg között. Zene és próza olykor dobogásra, fémes dübörgésre vált – forrnak az indulatok az elmegyógyintézet metrókocsi nagyságú terében. Vetítés ebben az előadásban is van: a háttérben, mintegy a metróalagútban és a metróállomásokon látunk váltakozva elsuhanó képeket, amelyek hol kórházi miliőt mutatnak, hol dokufotókat a rendszerváltós évekből – az előtér történéseinek intenzitása nem igen ad időt behatóbb tanulmányozásukra.
Amikor de Sade márki – Fekete Ernő – belép a maga rendezte darabba, egy nyolcvanas évekbeli értelmiségi torzonborz, szakállas-szemüveges külsejét ölti magára. 1989 környékéről beszél „vissza” 1789 környékére. Ő a higgadt vérmérsékletű realista: bölcs mosollyal képes beszélni a forradalom sikertelenségéről, végül is értelmetlenségéről. Teljesen azonosulni azonban nehéz volna vele, különösen, miután akkora élvezettel festi le egy királyellenes merénylő kivégzésének vérfagylaló kegyetlenségét. Marat – Kovács Lehel – a valamikori elszánt idealista, a hajdanvolt fiatal, friss forradalmi erő, belegörcsölt a szerepébe, és nem akarja meghallani a lelkiismeretét bolygató, számonkérő hangokat. Szándékainak szellemes tükre, hogy addig ismételget egyre rövidebbre véve egy vezetőválasztásról szóló mondatot, amíg csak az én szó marad meg belőle. Vele szemben még a tőrrel közelítő Charolotte Corday (Pálos Hanna) monomániás elszántsága is hiábavalónak tűnik, söpörje félre bár mégoly kitartóan Duperret-t (Dankó István) vagy a Marat-t odaadóan ápoló Simonne-t (Takátsy Péter). Marat élt, él, és élni fog: ezúttal Napóleonként éled újra. Uniformisába dugott kezével azt az utcakövet szorongatja, amely nemrég még Jordán Adél Kikiáltójának markában lapult (és amely, nyilván való utalással a hajdani kaposvári előadásra, a bukott forradalom jelképeként értelmezhető).
És a jelen – a Weiss-darab szavaival – így mondatik szépnek, a jövő ígéretesnek. Amúgy meg mindenki gondoljon, amit akar. Az elmegyógyintézet lakói pedig élhetik tovább megszokott hétköznapjaikat az egykedvű főápoló, Szacsvay László keze alatt.
Azután amikor nemcsak a de Sade irányította elmegyógyintézeti előadásnak van vége, hanem a Kamra Dömötör András rendezte produkciójának is, és már a tapsrend is lement, a nézők indulnának kifelé, Mészáros Béla – szerepét hátrahagyva – visszajön a színpadra, és útravalóul zenél nekünk még egyet. Tanulj látni – énekli agitatíve, és hát tényleg: nehogy már forradalomcsinálásra tessünk gondolni, viszont a józan ítéletalkotást és a felelős számonkérést szíveskedjünk alapkövetelménynek tekinteni. Természetesen a színházból kilépve is.
Dömötör Adrienne