2x03: Mondja a holló


Az Árpád-házi magzat eltűnt – így ért véget az előző rész, amely A Gondnokság sorozat talán legjobbja volt, így két dologra lehetett számítani: arra, hogy a lendület továbbröpíti a Gondnokság-franchise-t új magaslatokba, vagy éppen hogy jelentősebb visszaesést produkál a társaság. Sajnos ez utóbbi jött be: ilyen unalmasnak talán még nem is láttam a sorozatot.
Ennek pedig az az oka, hogy a történet fonalába immár csak fordulatot szőnek a szorgos kreatívok, fordulat fordulat hátán, egy megveszekedett kicsi apró kis epizód se sincsen, amikor ellehetnénk, amikor csak figyelhetnénk, követni kell a dolgokat serényen. Ebben pedig némi problémát okoz az a bunker, amelybe Áront (Rajkai Zoltán) és Virágot (Rezes Judit) telepítették az alkotók, Virág emlékezetét ugyanis néhány hónapra visszamenőleg törölték, hogy ne emlékezzen a várandósságára, miközben nyomozzák, hol a magzat. Az Anjoukra gyanakszanak, azonban a két Anjou ügynök (Takátsy Péter, Tasnádi Bence) a Ferenc József-föld jegébe borítva fekszik. Közben gyanús ajándékokat kapnak a Gondnokok, a Gondnokság elmúlt évszázadaiból, például a csodálatos tilinkót, melynek szavára mindenkinek táncra kell perdülnie, s aztán kiderül, hogy a rejtélyes akciók – a magzat eltüntetése és a furcsa karácsonyi ajándékok – mögött Corvin Mátyás, az egykori Gondnok (Szacsvay László) áll, aki az újszülött Árpád-házi leányt azonmód feleségül veszi, úgyhogy egy újabb trónkövetelő dinasztia alapíttatik, ami legalábbis átrajzolja a jövőt, és keresztülhúzza a Gondnokok számítását, mert Mátyás nem véletlenül kerül kapcsolatba a Műjégpályával, hiszen hol máshol fogják megválasztani őt királynak, ha egyszer manapság a Duna már nem fagy be.
Folytatódik néhány átívelő történetszál: Vera (Pálos Hanna) Ferit gyászolja – akinek a Műcsarnok bevételével immár megfelelő emléket állíthat az utókor –, miközben Zsolti (Ötvös András) egyre több időt tölt Emőkével (Borbély Alexandra), Attilának (Dankó István) már teljesen elege van abból, hogy mindenki melegezi, és be akarja vallani, hogy ő és Endre (Kocsis Gergely) között több van, mint két Gondnok között, ám odáig már nem jut, hogy elmondja: testvérek, mert közbejön valami. A teleportálóban sűrűn jönnek-mennek a Gondnokok, van szívszakajtás és személyiségcsere, szőtt üzenet, és halad a sztorilájn, csak egy picit arról feledkeztek el az alkotók: miért is érdekes ez A Gondnokság.
Ebből az epizódból jószerével hiányoznak azok a kikacsintások, amelyek az idézőjel állandó jelzését biztosítják, és nagyon kevés (a Műjégpálya és a Műcsarnok kivételével talán nincs is) utalás szerepel a mindennapokra, és ezeket nem pótolják az „élő” videóközvetítések a Vörösmarty téri karácsonyfa, illetve a Halászbástya mellől. Nem kedvező fordulat az sem, hogy Zsolti – dramaturgiailag meglehetősen kevéssé alátámasztva – azért vetkőzik neki, hogy láthassuk alsónadrágjának tartalmára ragasztva a nemzeti trikolórt, ez a típusú humor eddig szerencsésen hiányzott A Gondnokságból, provokációnak meg hát legalábbis erőtlen és értelmetlen a dolog, ahogyan az is, hogy Mészáros Béla, mint Taksony (aki személyiséget vált: Elek Ferencbe vándorol a lelke) az epizód több mint felét a szemszippantóba bámulva tölti, a színpad bal oldalán felejtve. (Taksonyhoz kapcsolódik a legfinomabb poén is: Mészáros Béla a Bőrpofa véres kötényével jön ki a pincéből, ahol a múlt alkalommal elfogott TEK-esek darálthússá történő aprítása zajlik.)
Az, hogy a nézők a fent említett aktualitások miatt szeretnek járni A Gondnokságra, és nem feltétlenül annak cselekménye miatt, azt az előadás után, a Kamra előtt beszélgető társaságtól is hallhatjuk, amint valaki azt magyarázza az „új” nézőknek, hogy máskor ez szokott jobb is lenni. Valóban így van – a szériát amúgy egyre inkább belakó színészek is többet hibáztak a szokottnál, a ritmus sem magával ragadó, szóval ez a felejthetőbb epizódok közé tartozik. A Corvin-dinasztia címerállatának kedvenc szavával szólva: kár.

forrás