Ágyúval farsangra

A színes kiemelésekkel, lapszéli megjegyzésekkel, bajszokkal és szemüvegekkel összefirkált Farsang című újság, amit az előadás előtt az öltözőszekrényben találtunk, nem csupán jó marketingötlet, de egyben akár ikonja is lehetne a Katona József Színház 230. bemutatott darabjának: Gothár Péter jócskán megrajzolja Ion Luca Caragiale Farsangját.

Misu, az idősödő borbély, felcser és nőcsábász egy elcsípett levél miatt úgy tűnik, komoly galibába kerülhet: Bóbitás, az egykori – kissé sem romantikus lelkű – rendőrtiszt szerelmes levélre bukkan barátnője konyhájában, és most vérre szomjazik. A helyzetet fokozza Mica, Misu elhanyagolt szeretője, akinek nem csupán a kedve vitriolos, valamint Mica váratlanul megjelenő férje, a Tulokként becézett Makhosz, továbbá Bóbitás nője, az aktuális, nemi bajai ellenére fiatal szerető. Az öttagú szerelmi piramishoz még egy elhasznált fogazatú adóügyi gyakornok is megpróbál törleszkedni, illetve egy korrupt, helyettes rendőrfelügyelő is képbe kerül. Az igazságosztó hajsza – elcserélt jelmezekben, maszkokban – farsang idején tetőzik. Végül persze minden megoldódik: a párok visszarendeződnek, a fogfájás is elmúlik, és senkit nem zavar, hogy közben rossz fogat húztak ki.

Szöveg szerint Bukarestben vagyunk, amikor az emberek még borbélyüzletekbe jártak fogat húzatni, a játék szerint a levitézlett szocializmus utáni román fővárosban. De lehetnénk akár Budapesten is, farsang idején. A maga arcbamászó, falra hányt kékségével, generációkon át elhasznált, szedett-vedett berendezéseivel, nehezen fokozható koszlottságával a Gothár Péter által felépített borbélyüzlet inkább rokon egy félig elrohadt pincéből ki(nem)alakított maszek hajléktalanszállóval, mint bármiféle látványfodrászattal. (Pedig büszkén viseli ezt a címet.) Itt Dodó, a hajmosóba vizelő asszisztencia éppen annyira otthonos, mint Bodor Ádám profán trágárságot a nyelvi idiotizmussal keverő, groteszkségével együtt valószerű nyelvi világot létrehozó mondatai. Gothár Péter rendezőként egy szuterén-univerzumot, afféle nappali menedékhelyet teremt, és ahogy Dankó István az első pillanatokban szemjátékba kezd a nézőkkel, a rendezés egy hályogkovács brutalitásával jelzi helyünket a leosztásban.

Defektes figurák érkeznek ide, lecsúszott valakik, örökös akárkik: alja annak, aminek ebben a kiállításban még a közepe sem látszik. De talán nincs is. A két felszarvazott: a lilára rothadt lábú, homeless-forma Bóbitás, aki túlfeszült, neuron-szegény idegrendszerrel kergeti igazát, és elmegyógyászati reciprokja , a hónaljban szűk nadrágjában a debilitásig ellazult Makhosz, aki szexuális örömökben szűkös önmagát Telemakkosként ironizálja. Társaik jól passzolnak hozzájuk: Makhosz macája, Micu a szemébe mondott hazugságokon felgerjedve többször egészen a merevsokkig hergeli magát, Bóbita babája, Didina egy igazi lotyó, akinek minden képességét felemészti küllemének pallérozása. A csapat egyfajta esszenciája az adóhivatali gyakornok: hangképző képessége, munkahelyi előmenetele és szexuális lehetőségei egyként beszűkültek, és – többek között mivel fogfájását a fogó látványával gondolja orvosolni – gyaníthatóan szellemiekben sem bővelkedik. Jól illenek hozzájuk a lomtalanításból személyre szabott öltözetek és a helyenként szemétből komponált farsangi jelmezek (Bujdosó Nóra jelmeztervező munkái), ahogy egy-egy szófordulatuk és hanglejtésük is markánsan jellemzi őket. Dodó, a borbélysegéd – állandó rendezgetése és sepregetése ellenére – egyrészt tagja mindennek a fizikai és morális értelemben is a végletekig igénytelen életformának, másrészt egyfajta látens rezonőr is, aki nem csupán látja az egészet, de poétikus bölcsességgel rá is kérdez. Az igazi kívülálló, a totális vígjátéki alak a színen át-átviharzó, az előadás alatt folyamatosan egyre részegebb pincér, aki nemzeties érzelmeket felidéző, román dallal keretezi az előadást. És persze Misu, az úgynevezett nagyvilági stílből érkező, munkaköpenyén is nyakkendőmontázst viselő Mester, az öregedő kandúr, aki nem csupán dorombolni, de mindent kimagyarázni is képes.

A helyhez és egymáshoz való karakteres összeillés ellenére az előadás mégsem működik. Az egyébként kitűnő színészek ezekben az erős vonásokkal elrajzolt szerepekben nem mindig találják magukat, a ritmust, és főként egymást. A jellemüket címerként hirdető, groteszk figurák mintha kioltanák egymást, mintha mindig csak az létezne, aki éppen beszél, üvölt vagy elájul, és mindenki más csak téblábolna. Semmiféle viszony nem tud létrejönni mondjuk Nagy Ervin elementáris lendületű, és még csak nem is egyszínű Bóbitása és Pálmai Anna végletesen hisztérikus, a hangerejével párhuzamosan erősödő-gyengülő Micuja között. Nem is beszélve Misu figurájáról, aki Ujlaki Dénes megformálásában csak jön-megy, a helyzethez illő mondatokat mond, sem kapcsolódása, sem bármiféle vonzása vagy taszítása nincsen, így teljesen érthetetlen, hogy miként lehet ő végül bármiféle helyzetnek is kulcsa. Talán az egyetlen, aki önmagában és a többiekkel való játékában is folytonos tud lenni: Tasnádi Bence, a gyakornok figurájában.

Az előadás az első fél óra után elveszti kezdeti kapcsolatát a nézőtérrel, egy-egy jelenetrész kivételével szinte teljesen leül. Paradox módon az előadás energiája éppen a legmozgalmasabb, legintenzívebb jelenetsorban, az egész második felvonást kitevő farsangi mulatság alatt a legkisebb. A nyers színek mögötti finom színszimbolika, a harmadik felvonás tér-abszurdja, a honi helyzetre tett utalások akár követhetőek is, az emberi hiányok tárháza gazdag, a történet is egyértelmű, ennek ellenére, vagy éppen ezért nem világos, hogy mi az, amit a Farsangban felkínálnak nekünk. Mármint azon a határozott kézzel színpadra vésett állításon kívül, hogy egy lepukkanó, egyre inkább nemzeti színű, késztetéseiben és hazugságaiban is kisstílű világban vagyunk (vagy leszünk) otthon.

 

forrás