A nyomor elfúló hangjai
„… aztán csak nézel, és érzed, ahogy a torkodat szorítja, és még mindig beszél… anyja utálta, a férje – Lajos – megcsalta, amikor idegklinikán volt, a gyerekeket is elperelte tőle, aztán ott állt, a nagy semmiben, albérletet kapott, de lelépett, mert az egyik szobatársa kurva volt, szóval akkor ott volt Miskolcon, néhányszor már bejárta az ideggondozót, takarított, meg alkalmizott, aztán jött Pest, a nagyvilág kitárult, aztán az annyi is volt, az első három napban nem kajált, koldult, aztán jött Lajos – másik Lajos –, akinek meg volt valami nyugdíja, de ő is csöves, meg az egyik lábát levitte a vonat, meg teljesen vak is, már vagy nyolcéves kora óta, szóval jött a Lajos, akivel aztán »férj és feleség« lettek, mert hát a nyomorék Lajost jobban megszánják, Etus meg vakvezető lett, azt már tudja, hogy merre kell menni az Éjjel-nappalihoz – naná, hogy rumért –, meg a pályaudvarokhoz is, Keleti, Kelenföldi, ezek játszanak, de este még akkor is simán kirakhatják őket, és akkor meg megint vándorolni kell, éjszakai szállás nem jöhet szóba, mert a Lajos ivott, meg kujonkodott az apácáknál, aztán kirakták, de ment vele az Etus is, hogy ne maradjon egyedül egyikőjük sem, meg mentek a Köjálba fertőtlenítésre, és akkor a ruhájukat is kitisztították, meg kaptak enni a Blahán, de az valami ótvar volt, közben meg találkoztak lopósokkal, meg álkoldusokkal – akiket nagyon utálnak –, mert hát ők mégis becsületesen, azok meg nem ismernek sem Istent, sem embert, meg aztán mégiscsak összejön valamicske kis pénz, amiből felszállhatnak a vonatra, elmennek valami vidéki városkába, ahol bent tölthetik az estét a váróban, és még a fűtést is meghagyják – legalább nem fagynak meg, de mondom, elképesztő, hogy mennyi minden történt velük, el sem lehet mesélni, meg aztán végül is, nem más ez a történet, mint bármelyik másiké – azok is az utcán vannak, napról-napra élnek és nyomorognak, szóval mondom, elképesztő, tényleg, mintha leszólítanál egy csövest, aztán mesélne neked, hát ez épp pont olyan, esküszöm, a Fullajtár Andreáról nem hittem el, hogy ő az, olyan szinten játszott, érted? – annyira megrendítő volt, amit csinált, hogy esküszöm, elhittem róla, hogy ő tényleg egy csövi, aztán pedig még fel sem állt a székéből, csak ült, gesztikulált, azt’ ennyi – mondom, ennyi volt a színpadkép, mégsem feszengett senki, hogy kéne már egy karótnyelt komornyik szmokingban, vagy valami úri dáma, egyszerűen ment az egész, monologizált, mesélt, mesélt, aztán a végére már nem is Etus volt ő, hanem a világ összes hajléktalanja, és esküszöm, ember, megkönnyeztem… tényleg minden benne volt, aminek benne kellett lennie, a díszlet is egyben volt, egyszerű, de hatásos, és csak annyi kellett, érted, hogy ő ott ült, és mesélt; semmi maszatolás, csak színjátszás, és ezt tényleg látnod kell, mert ez annyi dologról szól, ami hiányzik a világunkból, hogy azt össze sem lehet szedni, meg aztán ott van az empátia, meg a tolerancia, meg ilyenek, hát azért aki ezt nem könnyezi meg, annak kőből van a szíve, és egészen biztos ki is akarja tiltani a csöviket a városból – hát, eszem megáll, annyira nagyon rendben volt, tényleg, le a kalappal az igényes és arányos rendezés, a szótlan Lajos – Nagy Viktor –, de főképp Etus – akarom mondani Fullajtár Andrea előtt, aki annyi életet vitt ebbe az egészbe, amennyit elképzelni sem lehet, égett a színpad, és égett a szívünk is a fájdalomtól és a sajnálattól, amit gerjesztett bennünk ez a lány, tényleg nagyszerű volt, és nyilván neked sem kell eljótékonykodnod a fizetésedet, de amikor ott állsz, apám, a Váci utcában, és Nepál egész éves költségvetését parfümökre, márkás cipőkre, tablettás forralt borra, meg kenyérlángosra szórod, na akkor jusson eszedbe, hogy biztos lesz egy kis apró a zsebedben, és aki ott koldul fél lábbal, vaksin a padon, azt igazán megszánhatod, mert lehet, hogy egy százas nem elég másra, csak hogy csillapítsa a gyomor szüntelen, hangos korgását, még ha egy éjszakára is, szóval mondom: nézd meg, és gondolkozz el rajta egy kicsit, mert érdemes.”
Hegyi Ede, 7ora7.hu, 2010. december