Nyaralni, nyaralni, nyaralni
Fülledt szieszta a tengerparti olasz kisváros teraszán. A férfiak kártyáznak, a nők lézengenek, a nap süt, a semmittevés tobzódik, de a feszültség tapintható. Mintha egy Csehov-darab kellős közepébe csöppentünk volna, már csak az hiányzik, hogy Giuseppina felsóhajtson: „Dolgozni, dolgozni, dolgozni…”, miközben egy talján Andrej hegedül hátul, az őstujásban. Goldoninál nem szokás Csehovot emlegetni, úgyhogy az biztos, ilyen előadás nem terem minden bokorban, és tényleg.
A Katona társulata először találkozik „a Mohácsi testvérekkel”, ami lassan branddé nemesül, ezt pedig nem lehet eléggé kívánni a magyar színházi életnek. A Mohácsi testvérek ugyanis mára készségszinten tudnak valódi ensemble színházat csinálni, és akármihez nyúlnak, abban mindig ott az igény, hogy a máról beszéljenek, és ennek érdekében kikerülhetetlen jelekkel lássák el az adott irodalmi anyagot, ami tényleg „csak” alapanyag: a társulat, a dramaturg és a rendező együtt csinálnak belőle színpadi szöveget, ami rendre roncsolt, kimondatlan szavakkal és kifordított mondatokkal szegélyezett. A nyaralásban szinte mindent megtudhatunk erről a színpadi nyelvről, amit lehet. Majdnem mindent, egyelőre csak azt nem, amit leginkább érdemes.
A nyaralásban középkorú és roppant boldogtalan házaspárok töltik együtt a pihenést Don Gasparo és Donna Lavinia rezidenciáján, leginkább azt várva, hogy elmúljon végre az idő, meg hogy mikor lehet a másik feleségével/férjével végre egy kicsit ellenni. Mert az előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy vagy így vagy úgy, de senki nem a saját párjára kíváncsi ebben a történetben. A rezidenciára érkezik még egy író – a ház úrnőjének szeretője –, két parasztlány inkognitóban – a ház urának szerzeménye –, meg van egy inas is, hogy tényleg sok-sok lehetséges képlet felmerülhessen a ki-kivel játékban. Az össznépi szieszta pedig össznépi ivászatba torkollik, ami Kovács Márton zenei vezetése alatt igazi jam sessionné alakul, eddigre minden szál felépül, a káosz után pedig jöhet majd a kába ébredés, a romokon való fintorgás és a süllyedő hajó diszkrét elhagyása – főhőseink majd talán Londonból küldenek legközelebb féltő hangú leveleket, hogy minden rendben van-e. Szóval a közéleti allegória működik, bár nem túl erős, mert a konfliktusok gazdag kibontása mellett néhány dolog elvész a színpadon.
Például nehéz követni, hogy ki kinek a kicsodája, így gyakran nem nagyon lehet tudni, hogy például Donna Florida miért orrolt meg Don Mauróra, vagy hogy Donna Giuseppina miért flörtöl férje, Don Eustachio előtt remélt szerelmesével, Don Ciccióval. A házastársi konfliktusok között nincs igazából differencia, mindenki gyűlöli valami miatt a másikat, és ez a gyűlölet párról párra csak fokozódik vagy enyhül, minőségében nem nagyon változik. Így bár a konfliktusok szemmel láthatóak és sistergőek, nem adnak ki igazán sokszínű struktúrát, és a gyűlölet eredője is nagyrészt kibontatlan marad. Hogy a bájosan együgyű Donna Giuseppina (Rezes Judit) mikor szeretett ki az önzést álszerénységgel elfedő Don Eustachióból (Elek Ferenc), vagy hogy a fapinává frusztrálódó Donna Floridában (Ónodi Eszter) mit szeret a lúzer latin szerető, Don Mauro (Rajkai Zoltán), és ez iránt miért teljesen közömbös az egyébként tökéletesen amorális Don Riminaldo (Takátsy Péter), arról ugyanúgy csak sejtéseink lehetnek, mint a szunnyadó vulkánként egyre feszültebb Donna Lavinia (Fullajtár Andrea) és férje, a pikírten cinikus Don Gasparo (Vajdai Vilmos) közös múltjának gödreiről. Ám valamennyien rétegzett és cseppet sem közhelyes játékkal görgetik előre a történetet, aminek azonban a valódi apropója nincs kijelölve, így a monstre drámai építkezésben gyakran adódnak hullámvölgyek. Fekete Ernő Don Paolucciója, Donna Lavinia régi szeretője sértettnek sértett, de hogy miért dühös, azt nem tudni, mindazonáltal a színész remekül érzi Pauluccio gyilkos iróniáját, ahogy Jordán Adél (Libera), Pálmai Hanna (Menichina) és Tasnádi Bence (Zerbino) sem válnak epizodistává.
Miközben látni, hogy Mohácsi János és a társulat aprólékosan építkezik, Mohácsi István fonákról vett mondatai gyakran csak elhangzanak, a nyelvi fordulatok sokszor nyelvi fordulatok maradnak, és nem állnak össze koherens mondatokká, ami ugyancsak meg-megakasztja a játékot. Ez, illetve a ki nem jelölt apropó, annak ellenére, hogy egy színházi értelemben gazdagon kivitelezett, magas színvonalú vígjátékot látunk, hagyhatnak némi hiányérzetet bennünk, mert ez az építkezés ennél többet ígér. Igaz, ami az építkezés folyamán létrejön, az korántsem olyan, amit gyakran látni színpadon – pláne nem egy közmegegyezés szerint könnyed komédiában.