v f
Repertoár

Pusztító mocsokáradat

Végletekig elszabadult gyilkos és kontrollálatlan indulatok, mérhetetlen harag és gyűlölet, eldurrant és elszállt agyak, ez jellemzi a Katona József Színház két egymás utáni nap bemutatott produkcióját.

Az egyik, a nagyszínpadon, Ibsen klasszikus műve, A nép ellensége, a másik a Kamrában, a Mártírok, a nálunk is már többször játszott javíthatatlan színházi fenegyerek, Marius von Mayenburg alkotása, aki szereti a kőkemény témákat és játékmódot, esze ágában sincs kímélni a nézőt, kitartó híve a drasztikusan vaskos szókimondásnak, a csaknem élveboncolásnak.

A két egymástól időben és térben igencsak távol élő író, most egy társulat, de két színészcsapat munkájában mintha találkozna, mint párhuzamosok a végtelenben. Mondandójuk összeér, arra figyelmeztet, vagy inkább azért kiabál okos kétségbeeséssel segítségért, mert úgy látja nagy a baj, az utolsó, netán az utolsó utáni, esetleg még azon is túli órákban vagyunk, hogy valamilyen módon, ha már áldozatok árán is, de keresztbe feküdjünk a pusztító áradatnak. 

Ráadásul mindkét darabban totálisan szembe kerül az egyén a többséggel, és a sokaság igaza meglehetősen kétséges. Megkérdőjeleződnek alapvetőnek vélt igazságok ugyanúgy, mint szokásjogok, miközben tort ül a hazugság, a képmutatás, az érdekek vezérelte lecsatlakozás, és mindaz mintha felrobbanni látszana, ami eddig volt, a vitathatatlannak képzelt értékek is kétségessé válnak, ahogy az is, hogy mi jöhet még ezután? Netán a totális robbanás, az őskáosz? És, ha ennyire lepusztul minden, lehetséges-e a romokon még valami újjáépítés, jöhetnek-e, mint Örkény egypercesében olyan tántoríthatatlanul szívós figurák, mint özvegy Varsányiné, aki a második világháború után hozott szalonnával egérirtást vállal? 

A két produkció arról beszél, azt tudatosítja világos okfejtéssel és magas érzelmi hőfokon, ha netán nem lennénk vele eléggé tisztában, hogy sok tekintetben eljutottunk erre a végpontra. Szalonnánk ugyan most csak akad, a házak sincsenek feltétlen romokban, bár romos, lepukkant állapotban temérdek van közülük évtizedek óta. De a lelkek meg a tudatok mintha még rosszabb állapotban lennének. Ápolatlanok, zavarosak, és gyakran veszélyesen kiszámíthatatlanok. A felszínen pedig mintha minden rendben lenne.

[...]


A Mártírok is patthelyzettel fejeződik be, ott se tudjuk mi lesz, a felsebzett lelkek számára valószínűleg nincs gyógyulás. Mayenburg lúdbőröztető, gyilkos humorral teli darabjait, a Lángarcot, a Csúnyát, a Hideg gyermeket, a Parazitákat játszották nálunk is, sőt az utóbbit láthattuk a berlini Schaubühne budapesti vendégjátékán is, ezzel a fantasztikus színházzal, és annak messze földön híres művészeti vezetőjével, Thomas Ostermeierrel forrt össze a teátrumban dramaturgoskodó szerző neve. Mindegyik darabja éles segélykiáltás, meg akarja döbbenteni, föl akarja rázni a nézőket. Most éppen azzal, hogy egy addig teljesen normálisnak tűnő srácban kezdetben csak az a furcsa, hogy görcsösen nem akar úszásórákra járni. Aztán kiderül azért, mert szemérmetlennek tartja a lányokat bikinire vetkőzve. 

Amiatt, mert rohamtempóban "belehabarodott" a bibliába. Mindenre onnan vett idézetekkel válaszol a Tasnádi Bence által játszott srác. Egyre merevebb lesz. Az anyja, Kiss Eszter sem tud vele mit kezdeni. Az Elek Ferenc alakította iskolai pap megpróbálja a pártjára állítani, de ő sem bír vele. Elviselhetetlenné, összeférhetetlenné válik. Egyik tanára, Ónodi Eszter megszemélyesítésében, meg akarja érteni. Ő is kezdi a bibliát bújni, és némiképp szintén mániássá válik. De amúgy liberális gondolkodású, szabad elvek alapján tart szexuális felvilágosítást a biológia órán, ezen aztán felháborodik Benjamin. Sokadik alkalommal a totálisan gyáva igazgatónál kötnek ki, Takátsy Péter játssza komolykodóan üres emberré, aki elítéli ezt a szabadosságot, és még arra is utasítja a tanárnőt, hogy amikor Darwin tanait oktatja, ahhoz vegye hozzá a tiszteletes úr szempontjait. Végül elszabadul a pokol, mert ebben a darabban sem tud kezelni senki egy rendkívüli helyzetet, amikor valaki felrúgja a bejáratott szabályokat. 

A Kálmán Eszter díszlettervező által megteremtett rideg környezet mutatja is, hogy nem nagyon lehet ebben a közegben humánus megoldásra számítani. Benjamin bevadul, már gyilkossági tervei vannak Roth tanárnő eltávolítására. Ehhez szövetségesként maga mellé veszi a Dankó István alakította Georgot, akinek egyik lába hosszabb a másiknál, ezért kiközösítik. Csodaváróan próbálja növeszteni a rövidebb lábát, de ez nem megy. Georg homoerotikus vonzalmat táplál iránta, és amikor megcsókolja, Benjamin felháborodottan robban, alaposan fejbeveri a társát, aki elterülve ott marad a földön. Végül akármiért Roth tanárnőt okolják, még zsidóságát is a szemére vetik, addig csűrnek-csavarnak mindent, hogy még a srác elverését is a nyakába varrják. 

A tanárnőt élettársa, a Nagy Ervin játszotta torna- és történelemtanár is faképnél hagyja. Ő legalább pedig megpróbált valamit tenni az elszabaduló, fasizálódó, elhatalmasodó Benjaminnal szemben. Mégis az ő személye körül sűrűsödik össze a gyűlölet. Ártatlan szenvedővé válik, mint Krisztus. 

És a mocsok, a megoldatlan helyzetek garmadája, szintúgy marad, mint A nép ellenségében. Vagyis fertőzött már az ifjú korosztály is, és a fertőzés egyelőre csak terjed, terjed, ha így haladunk, még a dédunokáknak is jut belőle.

 

forrás