KISPOLGÁROK A KATONÁBAN

„Tatyána: Hát mit tudnak ezek játszani? Én nem tudom. Tyetyerev: Azt hiszem: valamit fortisszimóban.” A fenti kérdést Tatyána Besszemjonova teszi fel saját kispolgári famíliájával kapcsolatban, a választ pedig a részeges albérlő, Tyetyerev adja meg rá. Azt vélem kiolvasni szavaikból, hogy Besszemjonov céhmester házában igazából senki nem jut egyről a kettőre, de azt többnyire irtózatos erőfeszítéssel, illetve hangosan gyötrődve teszi.

A rendező, Zsámbéki Gábor nem is igyekszik lehalkítani a hősöket – e tűnődésem tárgya eljárásának miértje lesz.

Nem hagyatkoztam pusztán arra, amit az előadáson tapasztaltam, mert gyanítottam, hogy az idén száztizenkét éves darab a színházcsináló kezén szükségképpen el kellett, hogy hasonuljon az eredetitől. Alkalom szülte filológusként a lehetséges okokat, külső körülményeket is számba véve próbáltam pontosan megállapítani, valójában mit is láttam – illetve mit láthatott az egyébként táblás házzal menő Kispolgárok közönsége.
Nem tudom, a megfelelő sorrendet választottam-e, de először is megnéztem egy 1985-ös rendezést, egy tévéjátékot. Tökéletesen konvencionális munkának találtam (televízióra alkalmazta Havas Péter, dramaturgja Fáy László volt, fordította Makai Imre).

Ehhez képest Zsámbéki újat, és nézetem szerint a szerző által elképzeltnél számos tekintetben is jobbat alkotott.
Hogy azonban tudjam, miben és mennyiben, el kellett olvasnom a szöveget is, különösen, mert arra figyeltem fel, hogy fordítóként a színlap az előttem ismeretlen Radnai Annamáriát tűnteti fel. (Készséggel elismerem, hogy ez ügyben a hiba az én készülékemben van.)
Egyvalamit nem tudok egyértelműen megállapítani: volt-e értelme új fordítást rendelni? Egyfelől, a szöveg nem különbözött lényegesen a Makai-féle ősváltozattól, másfelől becsúszott egy-egy „nem igazán”-jellegű neologizmus, ami klasszikus darabnál az én gusztusom szerint nem helyénvaló. Nem mintha Makaiban száz százalékig megbíznék, mert nála a családfőt/családot például nem Besszemjonovnak, hanem Besszemenovnak hívják, ami azért különbség.

„Nem  igazán” jelentéstani, mert ez is, az is azt jelenti, hogy ’folytatás/utód nélküli, magvaszakadt’, márpedig a családfőt valóban áthidalhatatlan szakadék választja el édes gyermekeitől és Nyiltól, nevelt fiától. A „szemenovos” változat úgy jöhetett létre, hogy M. figyelmen kívül hagyta: egy cirill e betű fölé olykor oda kell gondolni két pontot is, melyek aztán a „jo” olvasatot teszik kötelezővé.

Makai az Eötvös Kollégiumban tanulta a klasszika-filológiát, tehát abszolúte profi volt, még ha utóbb a Lenin Intézet oroszos tanszékvezető docensévé lett is. Érthetetlen.

Nekem viszont volt akkora szerencsém, hogy ma a Budapesten tartózkodó Jevgenyij Popovtól (attól a Popovtól, az írótól, akinekVodkára vodkát című kötetét épp a könyvfesztiválra hozta ki az Európa) tudjam meg: a helyes variáns a Besszemjonov.

Azt már sajnos nem firtattam, hogy az epizodista orvos nevének két változata közül melyik a hiteles: a Trojerukov vagy a Trojekurov? Nem mindegy, hogy valakit „háromkakasnak” vagy „háromkezűnek” hívnak-e. (Ez esetben persze talán mégis mindegy.) További ornitológiai rejtély, hogy Gorkij miért Tyetyerevnek nevezte el a már említett részeges albérlőt, ez a szó ugyanis minden további nélkül siketfajdot jelent.

Úgy veszem, hogy a Katona-beli darabnak a rendező elhatározásából az öreg Besszemjonov mellett ez a Tyetyerev lett a másik legfontosabb szereplője. 
Az a gyanúm, hogy Gorkij 1901-ben, amikor a Kispolgárokat megírta, nem tudott még eleget, nem volt képes kibújni a Csehov köpönyegéből (figyelem, nem a Gogoléból!), itt-ott szinte plagizál. Vagy törleszkedik hozzá… mert azért azt tudjuk róla, hogy minden volt, csak római jellem nem. Sztalinnal azonban végül csúnyán melléfogott, ha hihetünk annak, amit halála körülményeiről Simon Sebag Montefiorénél olvashatunk.

A színmű legfőbb hibája, hogy igazi motorja – tragikum helyett – leginkább a háza népét megnyomorító Besszemjonov durva korlátoltsága. A hülyeség nem tragikai erő. Érezhette ezt Zsámbéki is, mert nála a Bezerédi Zoltán által megformált céhmester nem egyszerűen zsémbes, kellemetlen fráter, hanem hisztérikus, a beszámíthatatlanság határán polkázó bolond. (Az 1985-ös változatban Kovács János alakította, borzasztó szőrök mögé maszkírozva. Ő azonban csendesebb és olykor nemcsak szánalomra-, hanem egyenest szeretetreméltó is volt, talán az író szándékainak inkább megfelelő módon.)
Nézőként többször éreztem úgy, hogy valamelyik családtag most már igazán letakaríthatna neki egy óriási csárdást. Ez mellesleg mutatis mutandis meg is történik, Nyil, a nevelt fia földhöz teremti, holott a Gorkij-eredetiben ilyesmire nem kerül sor. Nyil, aki 1985-ben egyelőre öntudatlan, de igen ígéretes, potenciális forradalmár, a mostani előadásban jobban hasonlít egy erejét érző fiatal vállalkozóra vagy polit-jappira, és ez jól is van így. A jövőt illetően derűlátó és karakán Nyilt 1985-ben Hegedűs D. Géza játszotta, elég jól. Kicsit mintha szorult volna rajta a sematikus figura, de még így is; a Vígszínház KISz-titkáraként efféle zsákbanfutás ellen nem sok szava lehetett.
A Kispolgárokon a szerzőnek még dolgoznia kellett volna – bocsánat, hogy ily kicsiny ember létemre ilyeneket merek mondani. (Így is szálasabb vagyok azonban, mint a darab kedves, „szőke nő”-hősének, Jelenának néhai férje volt, aki Makainál, kideríthetetlen okokból, nem nőtt magasabbra tizenkét hüvelyknél…) Mielőtt ma a könyvtárba értem volna, hogy kivegyem a drámát, betértem kedvenc antikváriusomhoz, megtudakolni, nincsenek-e Gorkij-drámái. A doktor úr – mert jogász – kaján mosollyal azt felelte, hogy „Nincsenek, de Gorkijnak se nagyon vannak…”

Nem beszélek mellé tovább: Zsámbéki és dramaturgja (ugyanaz a Radnai Annamária) csináltak egy jobb Kispolgárokat. Bezerédinek ugyan a szerintem szükségesnél erőteljesebben kellett harsognia és hőbörögnie (erről még mondok valamit), de nem ez hozta fel a darabot, hanem Máté Gábor, Fullajtár Andrea és Bán János. Ahogyan megrendezték őket, és természetesen ahogyan játszottak. 
Adódnék, hogy elsoroljam, ki-mi volt gyenge a ’85-ös tévéadaptációban, de ezeket előráncigálni nem volna valami úri dolog. Viszont: Zsámbéki nagyon komolyan megemelte ezt a három figurát. Máté Gábor színes, cinikus de rokonszenves és teljességgel hús-vér ember lett, Bán János pedig hitelesen együgyű és autentikusan orosz szent, egymásnak rezonőr-komplementerjei. Közbevetőleg: a minap láttam Bánt a Felszab téri aluljáróban. Hirtelen furcsának találtam, hogy színpadon kívül is létezik: ekkor, mivel éppen nem dolgozott, nem generálta a szerepeiben megszokott érzést: „furcsa, rendkívüli figura, de nagyon-nagyon ott van”. (Az utóbbi formula elterjedtségéért én kérek elnézést.)

Fullajtár Andrea rokonszenves és nőies Tatyánát játszhatott, akinek írott őstípusa lényegesen vértelenebb. Nagy kár, hogy tisztán rendezői intencióra két férfihős maga fölé teperésével is muszáj volt megpróbálkoznia – szerintem erőltetetten.

Mindazonáltal: nagy dolog az, kérem, hogy egy elnagyolt darabnak, illetve figuráinak több az erejük, mint volt akár huszonnyolc éve. Nem vonatkozik ez sajnos a Szirtes Ági Besszemjonovnéjára, aki a ’85-ös a hipokrita és buta tévéhősnőhöz képest csak a közönségesség és harsányság szerintem felesleges tulajdonaival nemesbült.

Egyébként ’85-ből boldogan átemeltem volna a mai, Petőfi Sándor utcai színpadra az akkori Polját (Csonka Ibolyát), a nevelt fiú Nyil menyasszonyát, akit soha eddig nem láttam, és akinek akkori, huszonhat éves lénye most egyszerűen szavamat vette.

Nem tartom szerencsésnek a „főszereplő” átgyúrt figuráját, akit én a dráma és a tévéfilm nyomán másmilyennek inkább szerettem volna, és akit Bezerédi Zoltán játszott – de most már kénytelen leszek eljutni ennek az eszmefuttatásnak a legbajosabb-legkínosabb megállapításához.

Kínos, mert úgy föst, én most feladom a rendezőt a hatalomnak.
Bajos, mert lehet, hogy nincs igazam

Mindenesetre: lehetetlen szabadulnom az érzéstől, hogy Besszemjonov egy jelenkori, valóságosan létező közférfiú szomorú karikatúrája. Ha így van, nem helyeslem, mert az eredmény nem olyan nagyszerű, mint a három fentebb méltatott, újrakomponált karakter, azt azonban hajlamos vagyok belátni, hogy a dolog úgyszólván elkerülhetetlen volt.

forrás