v f
Repertoár

Lengyel múlt – magyar jelen

A Katona József Színház Máté Gábor vezetésével folytatja erős közéleti programját. Bár Tadeusz Slobodzianek darabja, A mi osztályunk a XX. századi lengyel történelemről szól, a Kamra előadása viszont napjaink hazai szellemi, politikai, érzelmi viszonyairól. Valaki a POSZT-on azt a sületlenséget találta mondani, hogy a XX. századi történelem értelmezése le van zárva. Mint a múlt hétvége másik remek bemutatója, Pintér Béláék Kaisers TV, Un garnja mutatja, a XIX. századról, 1848-ról is érdemes sok újat gondolni.

Slobodzianek új, két-három éve született darabjában most nekünk mégsem az a legfontosabb, legizgalmasabb, amit a lengyel huszadik század, egy lengyel-zsidó kisváros iszonyú sorsfordulatairól mond – egyébként megtörtént esetek alapján. Pedig az se semmi. A gyerekvilágot először a vallási különbözőség kiélezése, majd az egyre erőszakosabb antiszemitizmus zaklatja föl, majd amikor a város szovjet fennhatóság alá kerül, a zsidók ezt természetesen felszabadulásnak érzik, és naiv lelkesedéssel szolgálják az új rendet; amikor pedig a németek foglalják el a helységet, a lengyel hazafiak, köztük a hirtelen hazafivá vedlett besúgó is, elégtételt vesznek a megaláztatásokért. Gyilkosság, nemi erőszak, végül ezerhatszáz zsidó elevenen elégetése következik, s utólag persze az egészet a német megszállók nyakába akarják varrni. Közben vannak, akiket rejtegetnek, mentenek osztálytársaik. A mentésben néha olyan is segít, aki máskor az erőszakosságokban, gyilkosságokban járt az élen. A véletlenszerűen, kaotikusan alakuló események közepette az erkölcsi káosz is teljessé válik. Egyetlen dolog biztos, a szétszóródás, a felmorzsolódás, a tehetetlen sodródás. A darab életük végéig kíséri a szereplőket, hogy kiderüljön, amorális zavarodottság a visszaemlékezést, a feldolgozást, az ünnepléseket és az ítéleteket is áthatja. Remekül megrajzolt személyiségek, különös egyéni sorsok, izgalmas egyéni látásmódok kavarognak a darabban, de egyikük sem szabadulhat az osztály lengyel történetétől. Az sem, akit családja bölcs előrelátással még kisdiákként, a harmincas években Amerikába küldött, és ott békében, hatalmas családot alapítva éli túl valamennyi osztálytársát.

Máté Gábor pontos, takarékos, de mély átélésre kényszerítő rendezésében ez a lengyel történet mégsem pusztán a közös kelet-közép-európai történelem párhuzamosságai okán válik a sajátunkká. Nem az a legfontosabb, amiben a saját múltunkra ismerhetünk. Fontosabb az, amiben a jelenünkre. A politikai szenvedélyek gerjesztésére és öngerjesztésére, a szinte automatikus eszkalálódásukra. A különféle ideológiák nevében elvadított, elvaduló gyűlöletre, uszításra és uszulásra. Miközben az emberekből kipusztul minden emberi.

Cziegler Balázs egyszerű, az osztályteremben mindenféle helyszínt néhány mozdulattal felidézni képes díszletében, Füzér Anni ugyancsak kevés eszközzel jellemezni képes ruháiban tíz nagyon különböző korú színész jeleníti meg az egykori osztálytársakat. Lassan derül ki: a színészek életkora a szerep életidejét jelzi előre. Dénes Viktor színésznövendék játssza az első áldozatot, Haumann Péter a mindenkit túlélőt. Együttes játékuk kisiskolásokként, majd a lelki, szellemi, mentalitásbeli fejlődésük rajza a színészmesterség magasiskolája. No meg az ízlésé, a mértékek ismeretéé. Nem mondhatom, hogy nem gyerekeskednek, amikor azon a sor, csak éppen pontos mérték szerint. Mondhatom, hogy tárgyszerűek, de közben sosem maradnak adósak a szenvedéllyel, a szenvedéssel, a kínokkal, de a groteszk humorral, az iróniával sem. A rendezőt is dicséri, hogy a precíz összjátékból senkit sem lehet kiemelni. A már említetteken túl Pálos Hanna, Pelsőczy Réka és Bodnár Erika, Takátsy Péter, Rajkai Zoltán, Bán János, Szacsvay László és Ujlaki Dénes a szerep méretétől is függetlenül szinte egyforma súllyal van jelen. A halottak is végigkísérik a játékot, a történelmet. Talán örök jelenlétük az egyetlen vigasz. De nem remény.

 forrás