v f
Repertoár

Fülön, mint cimbora a cimborát – A MI OSZTÁLYUNK

Hanyasok? Tizennyolcasok, tizenkilencesek, húszasok. Félszavakból is megértik egymást, hiszen osztálytársak. S félszavakkal vagy fegyverrel, szemből vagy orvul, valóságosan vagy átvitt értelemben képesek megölni egymást. Hiszen egy generációba, egy nép közösségébe tartoznak.

A katolikus, zsidó és vallást nem tartó lengyel gyerekek a szokásos csínyeket művelve, a szokásos súrlódásokkal és érzelmi hullámverésekkel jól megférnek egymás mellett az iskolapadban. A II. világháború közeledése, majd kitörése azonban sokféleképp szembefordítja egymással a serdülőket, hamarosan már fiatal felnőtteket. Tadeusz Słobodzaniek háromnegyed évszázadnál hosszabb időt átfogó színművének időmetszet-óriásmolekulái ekkortól megállás nélkül, bonyolultan összetorlódnak. Csupán a kezdeti eseményekbe belekapva: a kisvárosi zsidó lakosság – így a zsidó osztálytársak – szörnyű meggyalázásában és elpusztításában az osztály nem zsidó tagjainak voltaképp mindegyike részes. Aki közülük bújtat, megment és feleségül vesz egy zsidó lányt, asszonyát a felemeléssel is lealacsonyítja, majd saját kisgyermeküket bizonyára maga fojtja meg. A katolikusok is rendre el- és leszámolnak egymással, máskor kölcsönös fenyegetésekkel fedezve paktumokat kötnek. A háború után az államvédelmissé lett osztálytárs közreműködésével ítélnek tizenöt évre (nem ok nélkül) egy aljaember osztálytársat, aki viszont később tíz évet varrat (nem ok nélkül) pribék ellenlábasára. Akiknek egyforma élethossz jut (1919–2001; egy napon temetik őket, mindkét búcsúztatást közvetíti a tévé), a pap és a molnár halálig viaskodnak. (A szerző a lengyel eredetihez – melyet Pászt Patrícia óramű-precizitással fordított magyarra – életkor-jelöléseket is mellékelt.) A valódi önismeretet nélkülöző szertefutó sorsok a lengyel történelem 20. századi morajában folytonosan háborúznak és békülnek, akár az Újvilágból vagy Izraelből is. Osztálytársak sorsa. Cimboráké. Midőn az egyik (nem ok nélkül) haslövéssel teríti le a másikat, annak könyörgésére még egy golyóval megadja a fájdalomtól szabadító véget. Fülön lövi, „mint cimbora a cimborát”.

Máté Gábor, a Kamra előadásának rendezője színészeivel együtt tökéletesen ráhangolódott a dráma két legfontosabb dramaturgiai fogására. Az egyik: az osztályterem-díszletben – Cziegler Balázs m. v. alakította ki, változatos tértagolást és passzivitásában hatásos koloritot biztosítva – a tíz szereplő kezdettől végig diákként viselkedik. Eshet szó a legbrutálisabb fordulatokról, az aláfestés akkor is táblára írás, lökdösődés, köpőcsövezés. A mi osztályunk terme világegész, világmodell: minden innen indul, ide fut, itt létesül. A zsidó temető sírkövei a padok felhajtott írólapjaiból dőlnek előre-hátra. Ha ama házaspár vénségére idősek otthonába költözik, televízió-készüléküket egy tolltartóval távirányítják. A pisztoly háromszög-vonalzó, a bokszer félkör-vonalzó, a kínzóeszköz hatalmas, hegyes körző. A halott (megölt) társak a padra bukva mintha csak a tanár éberségét játszanák ki szunyókálásukkal (más kérdés, hogy a nem élő állapot jelzéséhez feltétlenül szükséges-e az orca fehérre festése; s megint más kérdés, hogy a holtak miként járnak vissza kísértetiesen).

A másik dramaturgiai eszköz: az alakok csak tényleges diákságuk egyes alkalmaikor – s ritkán más pillanatokban – beszélnek egymáshoz. Egyébként valamennyien a saját epikus emlékezés-törmelékeiket monologizálják. Egymáshoz kapcsolódásuk távolság, különállás is. Vallási, világnézeti, erkölcsi, egzisztenciális különbségek folytán. A szeparálódó életbeszámolók olykor összetalálkoznak. „Felálltam” – „Felállt” – „Odaléptem” – „Odalépett”: egy történés, két szemszög. E narratív megjelenítés az állandó konfrontáció, az új és új helyzeteket, fordulatokat izzító nagy időugrások és a folyamatos iskola-, osztályháttér révén erős drámaisággal bír, s maguk a megszólalások hangfekvésükben is sokfélék (vallomás, vallatás, prédikáció, nyilatkozat, levél, „félre” stb.). Füzér Anni m. v. sötétkék, zöld és fehér színekből összeállított egyenöltözék-jelmezei a többes szám első személyű cím szituációs, történelmi, morális általánosítását az iskolai körön messze túl is jelölik, általában egy kicsiny jeggyel ráutalva – ruhában, kellékben –, mivé lett az élet színpadán az egykori diák. Amikor az emblémás felső kabát, pulóver lekerül a szereplőről, a fehér ing, trikó az életből (az osztályból mint emberi közösségből, sokaságból) való végleges távozásra utal rá.

Pálos Hanna e. h. (Dora) egyszerre ótestamentumi és diáklány szemmel mered a sorsra, Pelsőczy Réka (Zocha) bakfis-durcásságból építi ki elsiváruló felnőttkorát, Bodnár Erika (a Mariannának megkeresztelt Rachelka) a belenyugvó lélek mélyéről sötétülő váratlan megnyilatkozásokkal is hozzájárul a mű feszültségéhez. Főleg a három nőalak mondandóit terheli, hogy Słobodzaniek az Istenről, az élet értelméről, a boldogtalanságról való gondolkodást néha fölöslegesen verbalizálja, összegzi.

Dénes Viktor e. h. Jakub Kacként az egyik legelső tragikus halált halja, ám szűkebb játéklehetőségei ellenére nem vész el a csoportban. Takátsy Péter (Rysiek), Rajkai Zoltán (Menachem) és Bán János (Zygmunt) a három legkiélezettebb, legnegatívabb jellemet csorbulás nélkül, félelmetesen vágja át a szünet nélküli két óra sűrűjén, centrumán: a különféle kölcsönhatások és történelmi mozgások rendre legrosszabb énjüket feni ki. Szacsvay László (az alamuszin kenetteljes Heniek), Ujlaki Dénes (az „ami történt, megtörtént” álláspont hazugságaiba betonozódó Władek) és Haumann Péter (az amerikai menedékben valamennyi társát túlélő Abram) a látszólag egy-egy életprogramra stabilan berendezkedett három osztálytárs alkatának kidolgozásával nyújt a kollégákéval egyenrangú, a csapatjátékba organikusan illeszkedő, termékeny figuraformálást. Mindegyik színész birtokolja azt az egyéni szólamot, amely nélkül nem lenne hiánytalan „a mi osztályunk” kétségbeejtő és felkavaró hangja. Haumann például (noha sajnos fontos pontokon belehibázott a szövegbe) megrendítő kisszerűséggel sorolta Abram családjának a bibliai leszármazási táblákhoz hasonló néváradatát: a II. világháborúban megöltekét is, az újraalapított család sarjaiét is.    Súlyos valóságanyag torlódik elénk: a forma részleges diákszínházi farce-ossága, az életkori, külső azonosulások kötelmei helyett az állandóvá, változatlanná fagyott arcok idő feletti különössége, a rendezés alkalmankénti álomszerűsége, Sáry László zenéje nem szabadítja meg a közönség egyetlen korosztályát sem a mi-tudattól.

Az osztályterem tábláján – különféle firkák mellett – a „diákok” egy darabig számozzák a sorjázó jeleneteket. Talán nem véletlen, hogy a számozás – innentől már feltartóztathatatlan tempót engedve a kifejletnek – a római tizennégyesnél, azaz a keresztút (via crucis) utolsó stációjánál (eltemetik) szakad meg. Słobodzaniek több drámájában – köztük a nálunk is eléggé ismert Ilja prófétában – valamilyen módon jelen van Krisztus hiánya. A mi osztályunkban is: ez a bűn, megváltatlanság, megválthatatlanság drámája.

 2011. október 8.

 forrás