v f
Repertoár

Szomszédok

Egy tévé. Három nő. Négy üveg. Hat ödémás láb. Ezernyi vágy. Megannyi probléma. A kispolgári létnek ugyan biztosan vannak szépségei, de mi most nem azokat fogjuk megismerni. 1996 óta színpadon az Elnöknők, a fáradságnak legkisebb jelét sem produkálva. Hiperrealista abszurd dráma Werner Schwab tollából, Parti Nagy Lajos és Szilágyi Mária fordításában. El sem tudja képzelni, mi minden történhet a harmadikon!

A hiperrealista és az abszurd nehezen kapcsolható össze, de nem könnyű más fogalmakat találni egy olyan előadásra, ami egy teljesen hétköznapi, össznépi erkölcsi tanmesdélutánból és édesbús siránkozásból előbb misztikus képzeletfolyammá válik, majd szenvtelen, vérfürdőzős gyilkosságba csap át. Nincs is annál szebb, mikor a négy fal biztonságában a társadalom elvárásainak béklyóitól megszabadulva féktelenül garázdálkodhat az ösztön, aminek nyugdíjas kiadása sem túl felemelő, ám kétségtelenül katartikus élmény.

Erna, Grete és Mariedl szorgos munkában megőszült, világéletükben a langyos vízben tapicskáló naftalinszagú barátnők, akik szívesen ömlesztik egymásra panaszáradatukat és kicsiny életüknek egy-egy semmitmondó eseményét. Témáik önmagukban teljesen érdektelenek, kezdve az iszákos fiútól a kiskutyán át egészen a hentesig, ám a nyelvi fordulataikból és az interakciókból mégis három komplett élettörténet bontakozik ki előttünk már az első felvonásban. Erna (Pogány Judit) a szószátyár erkölcscsősz, akinek mindenről megvan a maga véleménye, amit ugyan az Elnök úrtól meg a Pápától hallott, de ez persze nem számít. Grete (Szirtes Ági) már tágabban értelmezte az erkölcs fogalmát, és valószínűleg az összes útjába akadó férfi átzakatolt rajta, nem mellesleg a szomszédba is púderrel érkezik. Mariedl (Csákányi Eszter) úgy tűnik megtalálta jámbor lelkével „krisztusurunkat”, de egyetlen „teljesítménye” az életben az, hogy kesztyű nélkül hárítja el azt a dugulást, ahol a vécépumpa már végérvényesen tehetetlen. Látens komplexusok garmadája világlik ki a kereszt mögül.

Ilyen paraméterekkel vágnak bele a dugóhúzásba főhőseink, és az alkohol jótékony hatásától hirtelen kivirult asszonyok egy képzeletbeli szórakozóhelyet választva keretként egykettőre elkezdenek versenyt álmodni egymással. Mindenki szép lassan kibontja saját történetét a rózsaszín ködképben, de a kezdetben szabályosan továbbadott felszólalási lehetőségek egyre kaotikusabb módon váltakoznak, és míg Erna és Grete szépen felépítik álompárjukat tánccal, csókkal meg miegymással, addig Mariedl vécéről vécére jár, és az őt éljenző tömeg üdvrivalgása mellett kutatja a dugulások okozóit, melyeket kihalászva rögtön el is fogyaszt, hiszen a plébános úr ajándékai lehetnek azok, mi mások.

De Mariedl nem áll meg ezen a szinten, és mikor mindenki belerúgott a másik álmába egy nagyot, magához veszi a szót és eszelős monológjában ízzé-porrá zúza mindazt, amit Erna és Grete felépített. Ám van, amit nem lehet megtorlatlanul hagyni, és az álom nélkül maradt nők a lehető legnagyobb közönnyel fosztják meg Mariedl fejét a testétől, és a legborzasztóbb, hogy mi sem érzünk semmi zsigeri ellenszenvet. Ugyanis nem történt semmi.

Meghalt valaki, aki soha senkinek semmije nem volt. Egyszerűen nem lett kevesebb tőle a világ, és az, hogy mi ugyanolyan közönnyel viszonyulunk a Mariedl halálához, mint akik tették, az kissé kínos. Kínos, mert szinte valamennyien hisszük, hogy erős morális tartás van bennünk, amibe a brutális gyilkosság természetesen nem tartozik bele. És mégsem ébreszt Mariedl halála sajnálatot, vagy felháborodást. Csak és kizárólag közönyt.

Ascher lépésről lépésre fokozza a hangulatot, hogy a végső jelenet úgy hasson, ahogy annak kell, és forogjon egy kicsit a gyomrunk a fejetlen Mariedl utolsó, görcsös rángatózásaiba, de a szándékosan földön tartott rendezés gyakran támaszkodik az erős szövegre és a játékra, amit a Csákányi-Pogány-Szirtes trióval kétségtelenül meg lehet tenni. Pogány Judit ízig-vérig urbánustuskó, körülményes kifejezései önmagukban is komikusak, miközben szemeiből folyamatosan valami megfoghatatlan gyűlölet, megvetés és önzés árad. Szirtes Ági visszafogottabb, de ugyanolyan önző vénség, akinek gondolatait valószínűleg szüntelen lefoglalják kéjes képzelgései, míg Csákányi Eszter félszegen bújik a Krisztus-kereszt mögé, és hátborzongató, ahogy teljesen kifordulva önmagából fokozatosan szabadul ki belőle valódi lelke.

Összegezve: katartikus, örökre maradandó előadás. Ritkán van színpadon egyszerre három ilyen kaliberű színész úgy, hogy nem jutalomjátékot, hanem valódi drámát játszanak. Kár lenne kihagyni.

forrás