v f
Repertoár
Parák a csúcson

Urs Widmer: Top Dogs – Kamra
Tarda Orsolya

Félrevezetett felsővezető érkezik a New Challenge Company átképző-terápiás ülésére, akit azonban hamar felvilágosít a csoportvezető, hogy nem csupán látogatóba küldték ide, hanem – ahogy a többieket is – valójában kirúgták menedzser típusú állásából. A hamar lecsendesedő értetlenség és felháborodás után kezdetét veszi az ülés. Gyakorlatilag apró jelenetek és/vagy szerepjátékok füzére az előadás, amelyben nyolc ex-menedzser szomorú-vidám együttlétét figyelheti a néző. Már az elején tisztázódik: itt eredményes, gyors és hatékony munka folyik, hiszen előbb-utóbb mindenkit kiközvetít a cég. Reggeli relaxáció, bemelegítő gyakorlatok, majd szerepjátékok: a játékos a saját feleségét, főnökét alakítja, közben egy-egy gyakorlat erejéig a csoport irányítója lesz, aztán villámkérdéseket válaszol meg stb. Az üléseken bemutatkozni meg járni tanulnak, aztán szép sorjában mindenki elmeséli elbocsátásának történetét. Mindeközben feszültek és türelmetlenek, kiborulnak, vitatkoznak és álmodoznak. A történet lezárása végül is megnyugtató: egyikőjük újból vezető állást kap, még ha új munkahelye konkrétan Albániában is lesz.
Az előadás a néző számára kellemes távolságtartással indítja az egyszerűnek tűnő történetet. Kifutóra emlékeztető placcon sorakoznak fel a tenyésztett menedzser-egyedek, a néző pedig hűvös kívülállással néz és szórakozik. A szemlélődés ugyanakkor biztonságos is, mert az ember azt gondolná, ezekhez az élőlényekhez semmi köze sincs. Ezt a benyomást az egyszerű, de adekvát jelmez és térhasználat is erősíti. Szürke-fekete egyen-kosztümök és öltönyök, a gallérokon névtáblák. A fekete színű kifutó-placcot keresztezi egy járás, de az események nagy része a „célkeresztben” zajlik. Mivel azonban alapvetően humorra koncentráló előadás ez, éles és kegyetlen iróniával sugallja a nézőnek: a menedzser csak humanoid, de semmiképpen sem ember.
Olyan lény, akit profitban és hatékonyságban mérhető akarat hajt. Távolinak és idegennek tűnik, mert rideg és gépies. Kicsit hadar, és az általa beszélt, kívülállónak szinte érthetetlen nyelvben él – talán nem is véletlen, hogy a bemelegítés jórészt beszédgyakorlatokból áll –, mozgásába leheletnyi koreográfiát csempész. Olyasvalaki, aki mellett mindig hideg van, aki mellől az ember ösztönösen menekül. Őt elsősorban Bertalan Ágnes (csoportvezető) és Fekete Ernő (újonnan érkező) képviseli.
Az előadás gúnyos felütéssel határozza meg a nagykutyákat és várható sorsukat. Fölényeskedő sajnálattal láttatja a kirúgottakat, így a szereplők eleve esélytelen vesztes lények. (Ez némi sajnálatos prekoncepciót tükröz.) Egy jelentéktelennek tűnő mondat mintegy megelőlegezi az átképzés végét is (így vagy úgy, lehet, hogy sokkal rosszabb pozícióba, de a cég mindenkit ki fog közvetíteni). A nyitány játéka hűen alkalmazkodik is ehhez a koncepcióhoz: a menedzser „erőssége” az általa használt – egyébként hatásosan megírt – szakzsargon. A nyelv és a szó határozza meg őt, és ennek ironizáló kiemelése a bevezető hosszú és túlzásba vitt beszédgyakorlata; a játéktérként használt kifutó meg olyan hely, hogy kényszeresen bámulni kell azt, amit/akit mutogatnak (vagy éppen járatnak) rajta.
Általában egy, a színpadon látott módszerekkel dolgozó terápia célja rendszerint a lelki folyamatok és történések felismerésének, megértésének majd valamiféle megoldás keresésének hármasságára épül. A színpadon zajló terápia célja és feladata azonban nem tisztázott. Miért is vannak ezek az emberek itt? Kijózanodni, tisztán látni és feldolgozni azt a rengeteg lelki nyomorúságot, vagy visszakapni az üzleti világ gyönyörűségeibe vetett hitet? Ha átképzés, akkor érthető, hogy újra termelőképessé kell tenni a rendszerből kivetetteket, hogy aztán ujjongva indulhassanak Albániába. De a felsorakoztatott szerepjátékok hatása nem lehet ugyanaz a vak fanatizmus. Szabó Győző gigantikus kiborulása után nem hihető, hogy türelmesen kivárna egy albániaihoz hasonló állásajánlatot. Mert ha igaz e terápia módszere, nem lehet igaz az eredménye. Ráadásul a színpadon látott módszer ugyanolyan kemény, mint a piaci törvények. Azonnal és lehetőleg hiba nélkül kell megfelelni, teljesíteni. Ha a delikvensnek valami nem megy – mint például Rajkai Zoltánnak az olyan egyszerű(nek tűnő) mozgássor, mint a járás –, akkor „bot alá valónak” kiáltja ki az éppen aktuális irányító (Vajdai Vilmos), és nagyobb frusztrációt okoz neki, mint amekkorával érkezett.
Az eredeti funkciójától megfosztott terápia így teljes értelmetlenségbe fordul, és valójában inkább agymosás, amelynek eredményeképpen újra hadba tud állni a menedzser típusú egyed. És ezzel újra megdöccen a történet, hisz a jól ismert „Higgyél benne!” a legutolsó gyorséttermi dolgozónak is kötelező lelki gyakorlat. Így az agymosás-séma bármilyen foglalkozásra igaz lehet, és nem világos, hogy a mű miért pont a menedzsereket veszi célba. Mert azokról a nagykutyákról, akik valóban élet-halál urai, és akikről kemény és határozott véleményt mond az előadás első harmada, a néző nem tud meg jóformán semmit. Hogy hol vagyunk és mikor, ugyan nem derül ki, így minden valamiféle általános érvényűséget sugall, de mindezek ellenére a top dogs-lét a néző számára üres, silány és nevetni valónak tűnik.
Van azonban a menedzserlétnek egy másik vetülete, egy olyan dimenziója is, amely később válik láthatóvá. Fokozatosan, észrevétlenül kerekedik felül a kezdeti megítélésen. A nyolc félresiklott életbe sorjában bepillantást nyer a néző. A különböző gyakorlatok során mindenki elmondja életvezetési és egyéb pszichés problémáit, aztán egyszer csak ezek a „humanoidok” elkezdenek örülni, félni, sírni és kiborulni. Hamar kiderül, hogy tele vannak lelki defektekkel, és mindenkinek megvan a maga „parája”. Elfojtott agresszió, túlérzékenység és érzelmi labilitás, rendmánia, férfigyűlölet, megfelelési kényszer vagy éppen igen alacsony érzelmi intelligencia. A személyessé váló hangnem következtében az előadás új lendületet vesz. A hangsúly a színpadi megvalósításban is a szelídebb játékosság felé tolódik. Így a produkció legjobb percei azok, amelyekben a nyolc ember torokszorító magánéleti vergődése tárul a néző elé. A közönség is akkor éled fel, amikor végre emberi hangokat hall. Ezek a parák közelebb állnak mindenkihez, mert intimebb és hétköznapibb, mint a profitorientált hatékonysági tényező.
A félelmek egész tárházát felsorakoztató személyes történetek azonban nem igénylik a menedzser típusú embert. Ahhoz nem kell nagykutyának lenni, hogy rendmániás legyen valakiből. (Egyébként is: kinek nincs ma valamilyen lelki defektje? Van olyan normális ember, aki ne küzdene valami hasonlóval? Hát minimum allergiások vagy pláne pánikbetegek vagyunk.) Szabó Győző a kiborulás-jelenetbe lopott – egyébként tisztára nem normális – improvizációja is arról tanúskodik, hogy ezekben a helyzetekben érzik igazán jól magukat a színészek is.
Az előadás másik problémája is ez. Nem sikerül összeegyeztetni az emberit és a „nagykutyalétet”. Az egész produkción végigvonuló kettősség és ellentmondás úgy oldódik fel – és furcsamód ettől lesz szép és siker is egyben –, hogy abban a pillanatban, amikor ismerőssé válnak az egyenruhások, és emberi játszmájuk kezd érdekes lenni, az alkotók látványosan elkezdik megszeretni őket. Mielőtt azonban a sajnálat vagy elérzékenyülés úrrá lenne a produkción, a rendező által kitartóan és egyenletesen adagolt kegyetlenkedő humor mindig észhez téríti a nézőt és színészt egyaránt.
Az előadás végén a szereplők titkos vágyaikról álmodoznak – mellesleg nagyrészt gyilkosságról és bosszúról –, de ezt olyan hangszerelésben teszik, hogy kétség sem fér hozzá, ezek a megfelelő megoldások. De van egy másik zárójelenet is, egy újabb variáció: a már beharangozott biztos álláshoz jutás szép példája, Albánia. A „megnyugtató” befejezés a rendező tolmácsolásában azonban gellert, így valóban idézőjelet kap. Mintha a meggyötört menedzsereknek így akarna Bagossy igazságot szolgáltatni. A csoporttársak gratulációi és útravaló búcsúmondatai tudniillik olyan iróniával színezettek, hogy kétségtelen, ők és a távozó is tökéletesen tisztában vannak kiszolgáltatottságukkal – a gépezet rabjai maradnak.
Az álmodozás álmodozás marad, mert az agymosás kezdődik elölről. Minden marad a régiben, és az átképzett, már nem topmenedzserek paráikat mélyebbre ássák, és elfelejtik az újabb tréningig. A mű sok ponton tisztázatlan és zavaros ugyan, de a produkció mégis eredményesen túléli a buktatókat. A tehetséges alkotógárdának köszönhetően egységes kompozíció, jó ritmus- és arányérzékkel összevágott, pergő jelenetfüzér született a Kamrában.

Urs Widmer: Top Dogs
Kamra

AJÁNDÉKUTALVÁNYOK

Ajándékozzon kultúrát!


PÁRTOLÓ, TÁMOGATÓ, MECÉNÁS

VÁSÁRLÁS ÉS BEJELENTKEZÉS



Videók

Szacsvay László 70!


Háztűznéző
Munkavégzés során nem biztonságos
Radnai Annamária - dramaturg
A Katona társulata Szúcs-bányatelepen
Borisz Godunov
A kaukázusi krétakör
Borisz Godunov nyílt próba
A kaukázusi krétakör nyílt próba
Dely Kati - gazdasági igazgató
További videók

Hírlevél