Fordította: Márton László

„Nem az vagyok, aki vagyok” – mondja Jago, egy százados, aki ezredes akar lenni. Mindenkire féltékeny, mindenkinek hazudik. Tisztában van az emberek manipulálhatóságával, azzal, hogy a „valóság” nem egyértelmű, minden tálalás kérdése. Biztos érzékkel kitapintja a meglévő repedéseket szerelmesek, barátok, szövetségesek között, és hazugsággal szakadékká mélyíti. Szétválasztja a világot. Bizonytalanságra, félelemre és előítéletre épít, megoszt és uralkodik. Othello hisz az „őszinte” Jagónak, mert Jago bravúrosan alakítja az őszintét. Az Othello tényeken túli világában Desdemonára rámondják, hogy házasságtörő, és ezt újdonsült férje el is hiszi, mert a látszat ellene szól. A hazugság felnagyítja a dolgok rosszabbik oldalát, és pillanatok alatt szétesik minden.

Hol hazugság van, ott hazugság van, az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves, az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, előtte már a vágyban, vele hevertél, ha azt hitted, szerettél, tányérban és pohárban, az ott van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban, dohányod zamatába, ruháid anyagába, beivódik, evődik velődig, eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt, ha magadban beszélgetsz, ő, a hazugság kérdez.