v f
Bemutatók

Dől a lé

Miért ideges a polgármester? Városa virágzónak látszik, a fürdő, melyet a környék forrásai táplálnak, egy aranybánya, mindenki gazdagodik. Legfeljebb hiúságát borzolhatja, hogy öccse, a fürdőorvos valami csekély részt magának is vindikál a dicsőségből, mondván: az ő ötlete volt, hogy a város javára hasznosítsák a gyógyvizeket. A vezető azonban biztosnak érezheti hatalmát: ő építette meg mindazt, amiből élnek, és amiből, íme: dől a lé …

Ibsen, a polgár vendégeskedik A nép ellensége című drámájával a Katona Színpadán. Ibsen, a polgár megmutatja nekünk, milyenek vagyunk mi, mai polgárok. Itt, helyben.
Peter Stockmann, a polgármester Kulka János alakításában démoni. Simulékony okosságával képes zsebrevágni minket, de kisstílű hiúságától vezéreltetve mindvégig félelmetes: bármi kitelik tőle. Az öccsét, a folyton izgő-mozgó, tennivágyástól kirobbanó doktor Tomas Stockmannt Fekete Ernő úgy vezeti elő, hogy magunk is kedvet kapunk betérni egy kis baráti beszélgetésre a nagyszívű, de kissé hebrencs férfi házába, ugyanakkor nem valószínű, hogy tőle kérnénk tanácsot, mibe fektessük megtakarított pénzecskénket. Idealista, muszáj szeretni, de félő, hogy amikor szertelen mozdulattal magához öleli a világot, leverheti véletlenül akár a napot is az égről, és akkor mi melegít majd minket…? Viselkedése nélkülözi a gyakorlatiasságot, egyedül az igazság érdekli, legyen az természettudományos, vagy társadalmi. Ibsen nyelvén: „a tudomány embere”, mi úgy mondanánk: értelmiségi, az ehhez a fogalomhoz (vajon csak hajdan?) kapcsolódó kötelező fantáziával és felelősségérzettel.

Szigorú és következetes szerepelemzés eredménye lehet ez a két figura. Mindkettejüknek el kell érniük, hogy érveik hatása alá kerüljünk, mi, akik csatájuk tanúi vagyunk, hiszen csak így jöhet létre bennünk valamiféle kognitív disszonancia: már önmagunkkal sem értünk egyet, nem tudjuk, mit higgyünk, mit nem, melyik oldalra álljunk…

Így éreznénk, ha csak a két Stockmann vitáját hallanánk. De konfliktusuk ereje felszítja az ellentéteket mindenütt: hallatja hangját a nép, érvényesíti befolyását a média, s színre lép a becsületére kényes, racionális polgár képviselője is, Aslaksen, a nyomdatulajdonos személyében.

Mielőtt azonban ők összecsapnak, módunk van nézőként magunkévá tenni a legszűkebb közösség, a család szempontjait is – és bizony már itt sem könnyű állást foglalnunk.

Az após, a vízszennyezésben érdekelt, gazdag tímármester panamára biztatja Tomast, lánya, Katrine, a feleség pedig biztonságukat, sőt az életüket félti. Rezes Judit játékát élvezhetjük e szerepben, s ő az egyik záloga, hogy nem példázatnak, hanem igazi drámának érezzük, ami a színpadon zajlik: puritánul, egyetlen hatásvadász hangot sem használva játszik a legszélsőségesebb érzelmek húrjain: az odaadástól az érvelésen, majd az elkeseredésen, haragon át egészen a megadásig. Ott kint, a férfiak terepén a harc, itt bent, a családban a tragikus következmény: „dől a lé” és elmossa a következő nemzedékek jövőjét.

Ott kint, a férfiak terepén a harc, itt bent, a családban a tragikus következmény: „dől a lé” és elmossa a következő nemzedékek jövőjét.

Zsámbéki Gábor rendezése akkor használja a legtöbb attraktív színpadi hatást – megkönnyítve kicsit a nézőnek a súlyos, gondolatokkal, elméletekkel és összefüggésekkel terhes szöveg befogadását – amikor színre lép a nép és a sajtó. Médiával átszőtt életünk ismerősei a színpadon, a kamerázó lánytól a futballhuligánon keresztül a lecsúszott ájtatoskodóig, aki mindenkori sérelmeit akarja megtorolni a mindenkori gyengébbeken. A nagygyűlés abszurd jelenetében, ahol a vádlóból vádlott lesz, és az ügyrendi kérdések fölébe kerekednek a húsbavágó tartalmiaknak, ahol a magánélet kiteregetése folyik, politikai reality-show, bájosan megnyerő imidzsfilmmel megstuccolva, elérkezünk a csúcspontra: innen már nincs tovább értelmük az érveknek, a tényeknek.

Kíméletlenül tart elénk tükröt a háromtagú, antik kórusként remekelő „tömeg”, Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán és Keresztes Tamás. Mint doktor Stockmann elemzi, ők a többség, akiknek számuknál fogva nincs felelősségük – legalábbis eszerint viselkednek, az okosabb kevesek pedig befoghatják a szájukat. A hatalomhoz dörgölődző sajtó ugyanígy: változást, forradalmat harsog, de csak addig, amíg pozícióba nem kerül. Mindez nem igazán újdonság számunkra, a tömeghisztéria és a devalválódott értékek, ez erkölcs relativizálódása mindennapjaink részévé váltak. Ami – rám legalábbis – megrendítően hatott, az Bán János alakításában a jóakaratú, igényes, józan polgár sima pálfordulása. Bán olyan érzékletesen játssza a pondrót, hogy az embernek viszket a tenyere – ugyanakkor az a kényelmetlen helyzet áll elő, hogy érveiben, melyekkel az antialkoholisták és a háztulajdonosok érdekeit védi, időnként saját szavainkra ismerünk. Hiszen „az óvatos haladás”, a „jó erkölcs”, a „fokozatosság” olyan racionálisnak és helyénvalónak ható fogalmak, melyek elég ártatlannak látszanak ahhoz, hogy csak szimpla butaságból, nemtörődömségből, tájékozatlanságból használjuk őket, ezzel akaratlanul is a nyilvánvaló becstelenség malmára hajtva a vizet. Aslaksen figurájában ismét az álszentség üli diadalát, az elpusztíthatatlan Tartuffe, aki a színház jelenidejűségének köszönhetően simán átlép a 21. századba, és érvényt szerez jogainak.

Zsámbéki rendezése hűen szolgálja az író szándékát, aki egy bármely korban érvényes társadalmi konfliktust felmutatva a nézőre bízza, hogy a darab filozófiai, morális, vagy érzelmi vonulatát tartja-e a legfontosabbnak.

De egy ennél egyedibb és érvényesebb üzenete is van a Katona produkciójának. Hogy ez az értelmiséghez szóló üzenet minél konkrétabb, egyértelműbb legyen, ennek érdekében minden aktualizálás és áthallás használata jogos. A művész-értelmiség teszi le ezzel a voksát, saját példájával utat mutatva a többieknek: hogyha a gondolkodó-alkotó ember veszélyben érzi az értékeket, akkor harcolni kell, szót emelni ez ellen, kinek-kinek a saját terepén. Ha a gyógyvíz mérgez, a geológus-vegyész vegye elő a képleteket, a gazdasági szakember a számokat, az orvos a kórlapokat, az újságíró pedig a tényeket és összefüggéseket, és álljon ki a világ elé akkor is, ha emiatt a nép ellenségének kiáltják ki. A színház tehát elővette saját eszközeit, a hátborzongatóan hiteles érzékletességet. Dől a lé a színpadon, de immár nem Fortuna bőségszarujából – inkább egy kiáradó pöcegödörből.

 

forrás

Oldalunk cookie-kat használ az optimális működés érdekében.
Adatvédelmi tájékoztató Rendben