KI TÁNCOLTAT ENGEM
Izgatott ember lép be a színre. Akit a mondandója izgat, mondandója pedig: egy órányi versfolyam. Első szavai egyike is az izgalomra utal. Bezerédi Zoltán szerepeiből ismert kettős énje áll előttünk: a feltüzelt, egyben az önuralom biztonságát kereső megszólaló. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Minimális a szcenírozás, de ahhoz épp elég, hogy a közönséget beültesse a verstolmácsolás hintájába. A színész újabb és újabb székeket hord a már odabent elhelyezettek mellé, tudatva (s ezzel árad is a szemelvények egymásutánja): a szék jó közönség, székeinek szívesen és sokszor mond verseket. Egycsapásra megnyer minket, hogy a magunk ültő helyét egy közös versszobába képzeljük. Mindez Jordán Tamás kivetítőről látható-hallható, fricskás József Attila-idézését követi: „Kedves Zoltán, / nem nagyzol tán / a költő, / ha töltő- / tollával íme / verset ír neked, / vagyis éneket, / melynek van ríme” (a rigmus eredetileg a makói tanár, Galamb Ödön tizenegy éves Zoltán fiának szólt; egy 1937-es papírlapról szállt át ihlető híváskéntBezerédire).
A színháziasság később kissé erőltetett. Philip Scott Johnson híres videójának (500 Years of Women in Western Art) ingani-bólogatni látszó festményfeje még a nőportré-sort épp csak megvillantva is túlontúl nagyszabású a szerény című (Bagatell – gondolatok egy pincében) összeállításhoz, s nincs szerves kapcsolatban a főtémákkal. Vörösmarty MihályGondolatok a könyvtárban című remekének felvezetéséül fölösleges egy mellékajtó kinyitása, mögötte ütött-kopott könyvespolc kellékkönyveivel. Bőven elegendő, amikor az előadó csak pár lépést tesz, kezében teás bögréjével, vagy közelítve az ásványvizes flakonnak helyet adó asztalkához: a versmondó önmaga s szavai biodíszlete. Zakóját az elején leveszi, a végén visszaveszi: az öltözék ekként válik jelmezzé.
Bezerédi estje kvalitásosabb, mint a maga szerkesztette műsor. Nem a művek füzérének üzenete, a felfűzés logikája kap meg, hanem a prezentálás, amely elfedi, hogy Babits Mihálytól a Jónás könyve teljes terjedelmében ránehezedik a hatvan percre, egyes versek viszont – még a szám szerint legtöbb darabbal jelen levő Petri Györgyéi és Háy Jánoséi is – időnként elsikkadhatnak, s a lezárásban ugyancsak hatásosabb a versek előttről átmentett, versek utáni hőfok intő sugárzása, mint maga az ige.
Vetítsük e beszámoló vásznára a Bagatell egy részletét, az előadói talentum bizonyságául. Mivel aKatona József Színháznak, s így a pincének: aSufninak otthont adó épület helyén egykor az a ház állt, melyben az ott lakó Brüll Berta (Ady Lédájának húga) működtette jól menő kalapszalonját, s a költő – bizony Berta kedvéért is – sokszor megfordult a Petőfi Sándor (akkor: Koronaherceg) utcában, induljunk Ady Endrétől. Bezerédi minden patetikus felhangtól megfosztva, az iróniáig lecsupaszítottan, enyhén megcsavart testtartásban fut át aSzeretném, ha szeretnének sokat hallott, citált szakaszain. Épp csak parányi nervózusság érződik a „Vagyok, mint minden ember” empatikus demokratizmusa és a „lidérces, messze fény” büszke magánya közt, s ebből a feszültségből bármiféle keresett késleltetés nélkül nő ki a „nem tudok így maradni”, a „lennék valakié” önsajnálatot mellőző, ingerült-fájdalmas-követelő kijelentése.
Az előadó Adyból azonnal átmozdul Petribe – valamennyi vershez jól választja meg a színpadi pontot, gesztikus nyelvet, karosszékben ülést vagy felállást, járást; most a szín előterét –, s következhet a Hogy elérjek a napsütötte sávig. Bezerédi Zoltán nem a filológus aprólékosságával dolgozik, például e mű különlegesen fontos, a vers részeként felfogható lábjegyzetét simán elhagyja, nem babrál a néhány „lelógó sor” adaptálásán. Viszont a húzós, kőkemény szcénát – a tizenéves felnőtt diákifjú és az ötven körüli utcanő taszító „pásztoróráját” – majdnem prózává tördelve dermeszt meg hangjának keserűre mart racionalizmusával, majd a rímtelen vers lélegzet-elharapva rímesbe történő átváltásával. A Petri György megírta pokoli pincejelenet szétizzik a Sufni-mélyben, a végső bokorrímek rímismétléseinek lépcsein megindul felfelé a kor-foglya-ember, jogait szomjazza a magasság- és magasztosságvágy: „Hogy elérjek a napsütötte sávig, / hol drapp ruhám, fehér ingem világít, / csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, / oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, / komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, / émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, / nyári hajnal, kilencszázhatvanegy”.
Beszédmód és elmeél a versek segítségével együttesen jeleníti meg szemünk láttára a neki rendelt életidőben vívódó értelmiségit. Az összeállítás mint potenciális monológ kordában tartja ütőképes humorformáit, minden tekintetben megnyerő arányosságának súlyát pedig attól kapja, hogy tagadásaiban is szembetűnően istenkereső szellemi-érzelmi nekifeszülés. Inkább isten-, mint Isten-kereső. Inkább kérdező, kint válaszoló. A Jónás könyvét felütve: „…Ki táncoltat engem? / Ki az aki nem hágy pusztulni csendben? / Besóztál görgő tengered savával / és csapkodsz, mintha játszanál csigával. / Mert megfogyatkozott bennem a lélek: / de az én Uram akará hogy éljek”.
Isten neve az est egyik leggyakrabban elhangzó szava, s Bezerédi versmondásának egyik fő célja, hogy a szó valós tartalmakat kapjon a verseket mondó személy, a művész lírává emelt élet- és töprengés-vállalkozásában. E szándék programként, mintaként, erőfeszítésként maradéktalanul célba ér és maradandó emléket hagy.