Pusztító mocsokáradat
Végletekig elszabadult gyilkos és kontrollálatlan indulatok, mérhetetlen harag és gyűlölet, eldurrant és elszállt agyak, ez jellemzi a Katona József Színház két egymás utáni nap bemutatott produkcióját.
Az egyik, a nagyszínpadon, Ibsen klasszikus műve, A nép ellensége, a másik a Kamrában, a Mártírok, a nálunk is már többször játszott javíthatatlan színházi fenegyerek, Marius von Mayenburg alkotása, aki szereti a kőkemény témákat és játékmódot, esze ágában sincs kímélni a nézőt, kitartó híve a drasztikusan vaskos szókimondásnak, a csaknem élveboncolásnak.
A két egymástól időben és térben igencsak távol élő író, most egy társulat, de két színészcsapat munkájában mintha találkozna, mint párhuzamosok a végtelenben. Mondandójuk összeér, arra figyelmeztet, vagy inkább azért kiabál okos kétségbeeséssel segítségért, mert úgy látja nagy a baj, az utolsó, netán az utolsó utáni, esetleg még azon is túli órákban vagyunk, hogy valamilyen módon, ha már áldozatok árán is, de keresztbe feküdjünk a pusztító áradatnak.
Ráadásul mindkét darabban totálisan szembe kerül az egyén a többséggel, és a sokaság igaza meglehetősen kétséges. Megkérdőjeleződnek alapvetőnek vélt igazságok ugyanúgy, mint szokásjogok, miközben tort ül a hazugság, a képmutatás, az érdekek vezérelte lecsatlakozás, és mindaz mintha felrobbanni látszana, ami eddig volt, a vitathatatlannak képzelt értékek is kétségessé válnak, ahogy az is, hogy mi jöhet még ezután? Netán a totális robbanás, az őskáosz? És, ha ennyire lepusztul minden, lehetséges-e a romokon még valami újjáépítés, jöhetnek-e, mint Örkény egypercesében olyan tántoríthatatlanul szívós figurák, mint özvegy Varsányiné, aki a második világháború után hozott szalonnával egérirtást vállal?
A két produkció arról beszél, azt tudatosítja világos okfejtéssel és magas érzelmi hőfokon, ha netán nem lennénk vele eléggé tisztában, hogy sok tekintetben eljutottunk erre a végpontra. Szalonnánk ugyan most csak akad, a házak sincsenek feltétlen romokban, bár romos, lepukkant állapotban temérdek van közülük évtizedek óta. De a lelkek meg a tudatok mintha még rosszabb állapotban lennének. Ápolatlanok, zavarosak, és gyakran veszélyesen kiszámíthatatlanok. A felszínen pedig mintha minden rendben lenne.
A Kúnos László által újrafordított Ibsen mű elején már-már családi idillt látunk. Boldog, kiegyensúlyozott hangulat uralkodik, folyik a vacsorához készülődés, még szívesen látott vendégek is vannak, abszolút szeretettel telinek látszik a légkör, és a biztos létet sugárzó polgári miliőből az is kiderül, hogy van mit aprítani a tejbe, egyáltalán nem kell aggódni a mindennapi betevőért. Aztán hamarosan nagyon is kell. Hirtelen csap be a kénköves istennyila, de ami történik, persze egyáltalán nem a véletlen műve, hanem elkeserítően jellemző arra a városkára, ami aztán, ha úgy tetszik, kitágul országgá, világgá, totálisan jelképes értelművé válik.
Zsámbéki Gábor rendező és Török Tamara dramaturg drasztikusan meghúzták a darabot, tömören ütőssé tették a történetet, ami szerint Stockmann doktor rájön, hogy mérgező a városka jólétét biztosító fürdő vize. A helyi újság segítségével ezt annak rendje és módja szerint szerte is akarja kürtölni. Ahogy Fekete Ernő játssza, kezdetben még örül is, szinte mámorossá válik, hogy felfedezett valamit, rájött az igazságra, bebizonyosodott az, amit régóta gyanított. És örül, hogy ezt megoszthatja az emberekkel, megelőzhet megbetegedéseket. Az éppen nála vendégeskedő Népújság főszerkesztője, Ötvös András képében, meg a Kovács Lehel játszotta munkatársa is örül, részint a szenzációnak, másrészt ekkor még ellenzékinek tűnnek, így kedvüket lelik abban, hogy ezzel a hírrel befűthetnek a város vezetőségének.
A Bán János megformálta nyomdatulajdonos pedig alamuszian óvatoskodik, alakoskodik. De aztán hamarosan megérkezik Stockmann bátyja, Peter, aki a polgármester, és megtudja a hírt. Látásra is homlokegyenest az ellenkezője, ahogy Kulka János alakítja. Míg az öccse kinyúlt pulóveres, impulzív, felpörgetett beszédű, és ennek megfelelően sokat gesztikuláló ember, addig Peter ráncnélkülien kínosan agyonvasalt öltönyös, nyakkendős, Szakács Györgyi tervei szerint. Kimért mozgású, és ehhez passzolóan akkurátusan beszél, túlartikulálva igyekszik nyomatékot adni valamennyi szavának. Mentalitásukból eredően is kitalálható, hogy ebben az ügyben soha nem fognak egyetérteni. Peter attól tart, ha kiderül, hogy mérgezett a víz, nem jönnek majd a vendégek, oda a város megélhetése, és az ő jó hírneve, karrierje, arról nem is beszélve, hogy miatta épült spórolósan a fürdő, ami a baj forrása lehet. Tehát eltusolna mindent, körmönfontan, de érezhetően elég jól bejáratott módon hazudna, míg testvére durr bele módon, fejjel a falnak menve, részletesen közölné a megtudott dolgokat már a másnapi újságban.
Zsámbéki és a két színész szerencsés felfogása szerint közel sem a jó és a rossz párharcáról van szó. Hiszen tényleg totálisan tönkremehet a város, és a munkanélküliség okozta szegénység lehet, hogy akár még több betegséget okozhatna, mint a szennyezett víz. Másrészt persze kérdéses, lehet-e tudatosan megbetegíteni embereket, hatalomféltésből is elhallgatni a vészt, az igazságot? És a következő súlyos dilemma, érdemes-e azt olyan hübelebalázs módon, bármilyen körülményt figyelmen kívül hagyva azon nyomban közölni, ahogy Stockmann akarja, vagy netán éppen csak így lehet, bármi más taktikázó manipuláció? Kemény, nehezen megválaszolható kérdések egymás hegyén-hátán. De természetesen beindul a manipuláció gépezete, a csillagoknak a letagadása is az égről, és testvér ide, vagy oda, a mást akaróból rögtön ellenségképet formáló bombabiztos mechanizmus.
Zsámbéki, hogy még érzékletesebbé tegye a modernkori manipulációt, ami módszerét tekintve különben kísértetiesen rímel az Ibsen korabelire, anélkül, hogy beleírnának a darabba, egy operatőrt kamerával is beiktat az előadásba, éppen arra a gyűlésre, amit Stockmann hív össze. Hiszen cikke közlését megakadályozzák, az újságírók pillanatok alatt az erősebb kutya oldalára pártolnak. A gyűlésre eljön a polgármester, és mielőtt még a testvére megszólalna, magához ragadja a szót. Átható tekintettel, magabiztosan populáris demagógiát ömleszt a kamerába. Vásznon kivetítve, felnagyítva látjuk a hamisságot önleleplező gesztusokat, amikre mégis vevő a nép, melynek tagjai magasított székeken ülnek, Khell Csörsz tervei szerint, mintha sportpálya lelátóján lennének. Mindössze hárman, mesterien játsszák őket, Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás, néhány otromba mondatot bekiabálva megtestesítik az alaptípusokat.
Mire Stockmann szóhoz jut, és hebehurgyán előrukkol a sok igazságot tartalmazó, de egyáltalán nem felépített, zaklatott beszédével, már csak a gyűlölet hangjai visszhangoznak a lelátóról, és vesztes küzdelmét kinagyítva közvetíti a Székely Kriszta egyetemi hallgató által kezelt, de a produkció szerint a polgármester által kézivezérelt kamera. Annyira kézivezérelt, hogy egy édeskés politikai reklámfilmet is levetítenek róla, amint éppen avat, sportol, idős nénit kísér át az úton, gyereket ölel magához, hogy lássuk milyen szuperjó ember. Mindvégig kitart Stockmann mellett a barátja, Horster hajóskapitány, akit Lengyel Ferenc lenyűgözően sziklaszilárdra formál. És bár megrettenve, de áll mellette a Rezes Judit játszotta felesége, meg a Pálos Hanna alakította lánya. Ujlaki Dénes a nevelőapjaként kihasználva a helyzetet, otrombán akar üzletelni vele, amikor pedig ebbe nem megy bele, magára hagyja.
És a szennyezett víz már felszivárog a lakásába is. Beleroskad, nem tud felállni. Végül a kisfia, Bezerédi Bendegúz, is felbukik a vízben, és ott marad elterülve, mozdulatlanul, fejjel lefelé, nem tudni él-e, hal-e. A gyerekek, az utolsó korosztály is jóvátehetetlenül megszenvedi, ami történik. A tapsrend alatt két takarító már próbálja elsöpörni a nézőtérre is lefolyó szennyes levet. Ki tudja, mikor végeznek. Mocsokból lesz bőven eltakarítani való. [...]