v f
Bemutatók

Jó, hát akkor itt fogunk élni

Én azt gondoltam, hogy soha nem lesznek olyan idők, hogy a címbeli kifejezés, a Megáll az idő emblematikus mondata életem bármilyen periódusában, akármilyen művészi hatás következtében önmagától, kikerülhetetlenül és magától értetődően, annak minden keserű sorsszerűségével és kiszolgáltatottságával együtt, kortárs érzésként meg fog születni bennem. Nem gondoltam, mert azt gondoltam, hogy az ember csak egyszer lép bele ugyanabba a szarba, és nem dagonyázik benne, ha ismét az útjába kerül. A hasonlat a Katona József Színház előadását követően közel sem annyira vulgáris, mint a fentebbi pőre mondat formájában: A nép ellenségében nincsenek bonyolult metaforák, a produkció ízléses naturalizmussal, de egyenesen fogalmaz.

Kezdve onnan, hogy Ibsen darabja már-már tandrámai szikárságúra lett húzva, végletekig kihegyezve a történetet a testvérpár háborújára. A Stockmann fivéreknek nincs megragadható múltjuk, csak megragadható jelenük. Bár Dr. Thomas Stockmannról többet tudunk (régebben szegénységben élt családjával, de most a várost felvirágoztató fürdő orvosaként nagypolgári életet élhet), kissé naiv és szabadgondolkodású, míg bátyja, Peter, a város polgármestere politikus, és ez tulajdonképpen el is mond róla mindent (kivéve, ha valakinek még ehhez a szóhoz bármilyen valós morális tartalom és felvilágosult, humanista idea kapcsolható). Ha valaki azt gondolná, hogy kettejük párharca világnézeti különbségből, elvi ellentétekből vagy bármi, az ösztön-élet feletti konfliktusból táplálkozna, javíthatatlan idealista. Itt pusztán arról van szó, hogy Peter féltékeny és kicsinyesen ragaszkodik ahhoz, hogy a várost gazdaggá avanzsáló fürdő ötlete az övé, és nem Thomasé volt. Hogy ennek mi a jelentősége? Természetesen az égvilágon semmi, de ha valaki azt gondolná, hogy kettejük párharca racionális világnézeti különbségből, elvi ellentétekből vagy bármi, az ösztön-élet feletti konfliktusból táplálkozna… nos, ő tévedne. Annak viszont már van jelentősége, hogy a gyógyfürdő vize súlyosan szennyezett, de amit Thomas filantróp tudományos felfedezésnek gondol – ti. ő jön rá a dologra, a fürdőben történt gyanús megbetegedések forrását keresve –, azt Peter népellenes cselekedetnek hisz – ebben nem kis szerepe van annak, hogy a szennyezést előidéző szakmai hibákért felelősségre vonható lenne –, és ezzel el is jutottunk az előadás igazi főszereplőjéhez, a néphez, jobban mondva, a többséghez.

Vajon a többség akarata valóban a nép akarata? A többségnek mindig igaza van? Annak a többségnek is, amely istenítette Salierit és csak megtűrte Mozartot, vagy amelyik nem vett egy darab Van Gogh-ot sem, vagy amelyik állva tapsolt a huszadik század diktátorainak? A többség maximum a középszer, a konvenció, a megszokás, de semmiképpen sem az igazság, pláne nem maga a nép. Ezt Thomas is csak akkor érti meg, amikor a hatalom a nép segítségével zár el minden utat előle ahhoz, hogy magát a népet szolgálja. Fekete Ernő érzékenyen vezeti át Thomast idealista szakemberből feldúlt, érzelmes, elvi politikussá, majd önmagával is meghasonló mizantróppá, akit a politikai terepen kénye-kedve szerint zabálja fel az a hatalom, amelynek a kisujjában van a cinikus, opportunista politikai kommunikáció és machináció minden fogása. Peter módszeresen semmisíti meg ellenfelét, Kulka János pedig jéghideg, precíz, pusztító és megnyerő, cinizmusa mindvégig az őszinte erkölcs álarca alatt marad, a színész egy pillanatra sem buktatja le Petert – és ettől válik az alakítás igazán nagyívűvé. És most jön a kötelező mondat: Ibsen drámájának minden szava itt és most van, aktuális és minden egyes szavát visszhangozza a mai közbeszéd. Zsámbéki Gábor rendezése ennek megfelelően tesz is róla, hogy ezek tisztán visszhangozzanak.

De a képlet összetettebb, a hatalom győzelméhez a kisember bukása kell, és ebből is látunk néhány emberarcú, de vegytiszta példát, ám ehhez előbb át kell lépnünk egy dramaturgiai lyukon, ugyanis amikor a doktor rájön, hogy a várost eltartó gyógyfürdő mérgezett, akkor a helyi – elvileg ellenzéki – lap főszerkesztője, munkatársa és nyomdásza (aki a legerősebb szakszervezet vezetője is) egy emberként örvendenek a hírnek, és meggyőződve biztosítják Thomast a nép támogatásáról, miközben az első hallásra is kiviláglik, hogy ez a hír önmagában is képes tönkretenni a város teljes turizmusát. Ám a képlet e nélkül nem működne. Ezeket az embereket ugyanis Peter játszi könnyedséggel eszi meg vacsorára, és ehhez nem is kell nagyon mást használnia, mint az egyébként is mindent kitöltő passzív félelmet és a hatalomnak való kiszolgáltatottságot, amit már csak a jóhiszeműség látszatával kell vegyíteni, és máris mindenki arra hajlik, amerre hajolni kell. Houstadot, a Néplap főszerkesztőjét ennek megfelelően festi Ötvös András kiábrándítóan gyáva, lényegileg elvtelen, személyiségtelenségére még csak ráeszmélni sem tudó szalonellenzékinek, aki a szabad sajtót csak a hatalom ingerküszöbe alatt hajlandó képviselni, akinek méltó gombja a kabáton munkatársa Billing – az átlátszó karrierista-ellenzékiséget Kovács Lehel nem is igazán akarja eltakarni. De nem ők hajolnak meg először, nem. Hanem Aslaksen, a nyomdász, aki talán valamikor tényleg komolyan is gondolta, hogy nem jó, ha Peter típusú emberek irányítják az országot, és ennek a sorstragédiának Bán János minden keserűségét és megnyomorítottságát meg tudja mutatni, miközben őszinte meggyőződéssel válik a hatalom önjáró csatlósává.

Hasonló bukástörténet a család jólétét féltő feleség, aki a doktort minden pillanatban figyelmezteti, hogy az elvei mellett való kiállás a család bukásához vezethet – mondjuk, hogy mennyire elv kérdése vagy sem, hogy kerüljön nyilvánosságra, ha egy fürdő mérgezi a gyógyulni vágyókat, nem mellékes probléma. Ha Rezes Judit azt is meg tudná mutatni, hogy varázsütésre miért áll ki egy idő után férje mellett, igazán izgalmas lenne karakter, de ez az előadás most nem az emberi viszonyokról szól, és ennek megfelelően Pálos Hanna Petrája is a képlet egyik tagja marad, a csendes, de tiszta morális értékrenddel bíró lány, Lengyel Ferenc pedig a hasonlóan tiszta, de cselekedni is képes Horster hajókapitány, aki a rendelkezésére álló minden eszközzel, de a politikától távol tartva magát teszi azt, amit barátsága és jóérzése diktál. Ujlaki Dénes pedig Morten Kiil szenilis szórakozottságával pótolja a karakter pusztán funkcionális kapcsolódását a történethez, de szükséges ahhoz, hogy Thomas bukása teljes legyen.

A Katona József Színház társulatának és stábjának a munkája pedig tiszta, egyenes, stílusos, az egész történet kicsinyességében a humort rendre felfedező és pontos. A nép ellenségének kikiáltott doktor házába effektíve beszivárog a csőcselék által a falra kent fekália, amit aztán a tapsrend alatt a takarítók elkezdenek felmosni, mert innen fel lehet. Sőt, arra való a színház, hogy innen fel lehessen, és arra való, hogy kintről ne kelljen. Hallható, hogy a Katona közönségét erről nem kell meggyőzni. Az pedig más kérdés, hogy ez itt és most, abban a világban, Peter világában mire elég.

Thomas utolsó, a földre rogyva elmondott szavai közben – amit megelőz egy kissé zavaros monológ, hogy ő itt fog élni és itt fog harcolni a népért – felesége és a hajókapitány fel akarják állítani, mire ekkor már tiszta fejjel, a felismeréstől megrettenve csak ennyit mond: „Nem tudok. Nem merek.” Ez a két mondat a vastapsnál is hangosabban visszhangzik tovább a nézőtéren, és szinte beisszák magukat a falakba. Ha pedig ez tényleg így van, akkor még inkább fontosabb a kérdés: ez itt és most, ebben a világban, Peter világában mire elég? Mert az egésznek csak akkor van értelme, ha valaki tud és mer is, a népért, a többség ellen. Veszélyes gondolat, de Peter világában talán mindennél előre valóbb.

 

forrás

Oldalunk cookie-kat használ az optimális működés érdekében.
Adatvédelmi tájékoztató Rendben