HALLGATTASSÉK MEG A MÁSIK FELEM IS
Színházi ítészek legkisebbjeként és (sorrendben) legutolsójaként különvéleményt jelentek be Ion Luca Caragiale Farsangjának előadásával kapcsolatban, amelyet tegnap láttam a Katonában, s amelyet Gothár Péter rendezett. Jól szórakoztam, csaknem folyamatosan. Ugyanezt elmondhatom a bal, illetve a jobb oldalamon ülő egy-egy hölgyről is, ezért enyhe zavarral konstatáltam, hogy az egész nézőtér azért nem mulat ilyen jól, majd pedig, hogy az első szünetben többen a ruhatár felé vették az irányt. A darab legvégén az első tapsot gyors függöny követte, ezt pedig, miután ismét felhúzták, kellemetlen hirtelenséggel véget érő vastaps. Magam kételytől gyötrötten indultam haza: „lehet, hogy mi hárman – a legtöbbet nevetők – voltunk a legbutábbak a nézőtéren?” Elvileg ez sem képtelenség, bár mondhatnék neveket, ki mindenki volt még ott; beleértve olyan átmeneti eseteket is, akikről közéleti megnyilvánulásaik alapján nehéz eldönteni, tökfejek-e, vagy gazemberek. Mivel azonban a komédiát sajtójeggyel láttam, komolyan meg akarom szolgálni a kedvezményt, tehát nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Miért nevettem én, és miért derült oly visszafogottan csaknem mindenki más? Úgy döntöttem, várok egy éjszakát a válasszal, hátha megálmodom a megoldást. Bevallom azonban, hogy puskáztam is. Elolvastam számos, az Interneten hozzáférhető kritikát, hogy képbe kerüljek. Itt vagyok, a képben. Általános a vélemény, hogy az előadás nem állt össze, Gothár művészei százkilencven percen át kínlódtak… ez is rossz volt, az is rossz volt, minden rossz volt. Akadt a bírálók közt, aki címben látta jónak leszögezni, hogy „Gothár nem egy Kusturica”. (Egyfelől: hál’a nagyon jó Istennek, másfelől: hogy mi még mindig milyen kitartóan igyekszünk meghonosítani a német „ein” névelőt…) Akadt, aki azt mondta, hogy a rendező a díszletekre lőtte el a puskaporát – merthogy ezek is csakugyan az ő alkotásai. Más hozzáértő kínosan szellemtelennek találta Bújdosó Nóra jelmezeit. Már-már elfogadtam volna, hogy a hiba az én készülékemben van, ám egyszer csak azt voltam kénytelen olvasni, hogy „bezzeg egy tavalyi-tavalyelőtti román vendégjáték… na az volt aztán az igazi!” Ezt a hangot untig ismerem, úgyhogy fölötte kíváncsi lettem arra is, mennyire lehetett jó ez a másik, amelyhez Parti Nagy Lajos írta a kivetített magyar szöveget. Hát megint mások azt is ízekre szedték, elég meggyőzően. Parti Nagy Lajos említése azonban új nyomra állított. Úgy gondolom, hogy az író, akit nyelvi leleményeiért nagyon sokan néznek nagyon nagyra, teljesen lehetetlen műfajba kényszerült, mert egy filmen még csak elmennek az feliratok, de színházban csak női agy számára élvezhetőek, a nők ugyanis sokkal, de sokkal jobban meg tudják osztani a figyelmüket két tárgy közt. A „nem állt össze” ítélet valamennyire stimmel, de a végeredmény sokkal különb, mint a kritikák állítják. A tegnap esti darabot az új színpadra állítás kedvéért újrafordította-átdolgozta Bodor Ádám, bizonyára a rendező kérésére, de nem lett volna szabad így tennie. Szépecskén tele volt abszolúte maias szlenggel és trágárságokkal – az előbbieknek, vélem, tulajdonságuk, hogy olyan rituális közegben, mint a színpad, nagyon elidegenítőleg hatnak, az utóbbiak meg egyszerűen fülsértőek. Ne higgyék el nekem bemondásra, de minden, ami túl friss akar lenni, roppantul avulékony, ami pedig rútabb a kelleténél, ott irritál bennünket, ahol a legkevésbé vagyunk rugalmasak. Valahol a felettes énünk táján, amely anyánk alig hallható hangján ezt susogja: „Rendes így ember nem beszél, kisfiam, ha még egyszer ilyet hallok tőled, utána szappannal mosol fogat.” Ezért van az, hogy a műfordítók ravaszabbja a legújabb fordulatok helyett a bejáratott, de még nem elkopott készletből merít, az igazán súlyos trágárságok helyén pedig az egy fokkal enyhébb változatukat alkalmazza. Caragiale, gondolom, nem sok erős kifejezéssel élhetett, írta lévén művét 1885-ben, azaz az eredeti szöveg vaskosságok tekintetében nem nyújthatott sok támpontot se Bodornak, se Gothárnak, se a dramaturgnak. Természetes, hogy a rendező ahol lehet, elmulat a lehetséges disszonanciák lehetőségével, ezektől azonban ez ügyben jobb lett volna eltekintenie. Más anakronizmusokat viszont határozottan telitalálatnak éreztem. Az a borbélyműhely ott – noha a Balkánt, ideértve a hozzánk fizikailag és képzetesen belógó részét utálom, mint a bűnt – zseniális volt. Ismétlem: zseniális, zseniális. Az már nem, hogy amikor a történetben karneváli káosz után visszaáll a normál világrend, akkor Gothár felcseréli egymással a színpadkép addigi jobb és bal oldalát, mert nemigen tudtam megfejteni a kódolt tartalmat. Mi lehetett ez? „Az a világ a fordított és abszurd, amelyet az elején normálisnak hittünk” – ? Vagy: „Önök eddig a fikció felőli oldalon ültek, de Önökre mostantól a rendezői jobb, meg a rendezői bal az érvényes: a valóság felől ülnek” – ? Nem t’om. Aki leszólta Bujdosó Nóra jelmezeit, bizony erősen mellésújtott a cimbalomnak. „De gustibus…” mondhatná persze erre az illető, és mondjuk, hogy egyetértek vele, de valahogy így: »A de gustibusnak szerintem volt folytatása is, csak elveszett. Valószínűleg így hangzott: „nam scitis me recte dicere”: „hiszen úgyis tudjátok, hogy nekem van igazam”. Ízlésügyekben csakis ebből az alapállásból érdemes kijelenteni valamit, én is így teszek. Nem disputálok, nem én.« Leszögezem: B. N. végtelenül eredeti, hihetetlenül szellemes kosztümöket alkotott, tátottam a szám. Amikor az utolsó jelenethez átöltöztetett színészek közül Mica és Didina, a kültelki lápvirágok tigris- illetve leopárdmintás, és igen pásszent holmikban jelent meg, az az ő saját, remekbe szabott poénja volt a darabhoz. Elismerem, a színészek sokszor erőlködtek, és sejteni vélem az okát: ez ugyancsak az új produkció lehet. A rendező harminc éve, 1984-ben már megcsinálta egyszer ezt a darabot, és lehet, hogy most nagyon nem akarta ismételni se magát, se Pintiliet vagy Purcaretet, senkit. (A román YouTube-on egyébként csupa használhatatlan klipet találtam, sajnos.) Ez a darab szerintem nem engedi megújítani magát, mondom, csaknem százharminc éves, és ha jól rémlik harminc évvel ezelőttről, eredetileg sprőddé, külvárosivá tett, lumpenesített tett feydeau-izmusokat dolgoz fel. Az a gyanúm, hogy ha ősállapotában mára poros vagy hosszú, akkor meg kellett volna húzni, irgalmatlanul, két felvonásra. Mosdathatom én itt Gothár Pétert, de ami igaz, az igaz, egy jobb passzában ötször ilyenre megcsinálta volna. A Golden Dragonon vagy a Kétfejű fenevadon nem egyszerűen nevettem, hanem gurultam a röhögéstől. Mostanra mellesleg rájöttem, mi mentette meg a tegnap estét a számomra, és miért nem mernék (nem is akarnék) lesajnálólag nyilatkozni az egészről. Mert a színészek felülmúlták önmagukat, ugyanis miközben mindenféle rajtuk kívül álló okokból szenvedtek, a lelküket kitették. (Talán nem felszabadultan, de „ripiztek”, ahogy bennfentesektől ezt mondani hallottam.) Nem mind – de nem is minden színész akarhatja ugyanazt egy, a sajtó által már halottnak nyilvánított darabban. Szóval elsősorban őket illeti a köszönet, amiért mi ott hárman az ötödik sorban jól mulattunk. És legyen: csakugyan előfordulhat, hogy ezt a mi triónkat nem a három leg-Katona-konformabb néző alkotta.