Vissza a jelenbe

Ha visszafelé élhetném le ugyanezt, ami eddig adatott: a költözések, váltások, akarások, remények sorát, ahogy jönnek, mint a katonák, a napok, akkor reménytelenül pesszimista lennék. Azt hiszem. Mert visszafelé nincs tanulság, se remény. Persze, ha fordítva kellene leélnem ugyanezt az életet, az még nem jelentené, hogy tudom, holnap mi történik velem. Ha a sors efféle játékot akarna játszani velem, mindig rácsodálkoznék a saját életemre: harminchat év, ugyanennyiszer háromszázhatvanöt nap. Az agyam véd a saját emlékeim ellen, a sok kudarc, üres remény, édes szánalom van elrejtve előlem. Hogy újra tudjak remélni, szeretni. A pszichológusok azt mondják, azért van mindez, mert nem bírná a szívem a sok emléket, és azok, akik nem felejtenek, akiknek minden életsor ott van a fejükben, alig bírják olvasni saját éltük könyvét. Szóval nem szeretnék rükvercbe kapcsolni. Nem akarok visszafelé menni, és mióta láttam a Rükvercet – már a plakátjától jégbe fagy a szívem. A Rükverc egy kétfelvonásos darab a pesti Katonában, pontosabban a Kamrában, a Katona kamaraszínházában. Kerékgyártó István regényéből készült, Máté Gábor rendezte, Pazar, megrázó, fölemel és kikészít, nevettet és ríkat. A darab plakátján két arc, a két Bán, az idősebbik, a János, és a fia, Bálint. Két egészen egyforma fej, csak az idő, a szenvedés, a remény és a reménytelenség más az arcok térképén. Fölismerhetjük magunkat az arcokon, én legalábbis minden reggel ezt élem át, amikor a tükörbe nézek, és látom a tegnapot, látom, hogy megint nem múlt el nyomtalanul, nem emel föl a világ fölé és nem tart ott semmi.

A Rükvercben visszafelé telik az idő. Egy névtelen hajléktalan halálával kezdődik a tragikomikus pokoljárás, a boncteremben vagyunk, Szacsvay cinikus főorvosa diktál. Semmit nem jelentő biológia, a testnek nincs sorsa, múltja, csak értelmetlen halála van. Senkinek nem fontos, hogy élt, hogy miért és kinek élt. Aztán a testből jelenetről jelenetre ember lesz, Vidra Zsolt hajléktalan valamiért az utcára került, még nem tudjuk, miért. Csak azt látjuk, hogy az élet pakolás, az élet egy nagy szatyor, amibe a hajléktalanok a napjaikat gyűjtik. Cziegler Balázs zseniális díszlete is egy óriásira tátott szatyor-száj. A szatyorban játszódik az egész darab; és minket is begyűjtött valaki, talán Isten, beledobott a maga szatyrába. Most ott várjuk, hogy előkerüljünk.

Bán Jánosnak régóta járt már ez a főszerep, minden pillanatát megérlelte, az ő arcán ott van ez a magyar sors. Az ő Vidra Zsoltja nem csak ügyetlen verőember, a rendszerváltáskor utcára tett melós, az ő Vidra Zsoltjában mi vagyunk benne, a mi apánk, a mi unokatestvérünk, aki valahol itt kísért a városban, és igyekszünk nem gondolni rá, hogy talán valamikor tőlünk is kért segítséget. Bán János hálás szerepek és jelenetek tucatjaiban remekel, eljátszhatja saját karaktere bolond apját is, amikor már annyira visszamentünk az időben, hogy Vidra Zsoltot a fia alakítja.

Isteniek a többiek is: Borbély Alexandra, Pálmai Anna, Lengyel Ferenc, Dankó, Bodnár. Ők Vidra Zsolt életének tanúit hozzák, mindnyájan hat-nyolc szerepben, új arccal és új élettel kerülnek elő. Mesélik a saját sorsukat, kibeszélnek a szerepből, pontosabban szerepbe hozzák magukat. Kovács Andrea jelmezötlete ellenállhatatlanul vicces, és segíti a megértést, minden új karakter pólóján ott a felirat: ki ő.

A vidéki kocsmajelenet a legmegrázóbb, olyan sok ilyet láttam már, falusi alkoholista bumfordira rajzolt viccelődése is lehetett volna belőle, de Máté Gábor nem engedi, hogy elfajuljon a játék, hogy ugyanaz legyen, ami szokott. És Kovács Lehel megemeli a tétet. Az ő alkoholistája érez, neki nagyon fáj,Kovács néz bele a semmibe, nem tud már csak a semmibe nézni, halkan beszél, közben folynak a könnyei, csorog végig az arcán a könnypatak.

Szeretni kell, nagyon szeretni, nincs más remény.