Emberszó: Bezerédi a Bagatellel
A megformált gondolat mindig jelentős, ha üzenete eltalál hozzánk. Talán ebben hisznek még, ezért írnak még a költők – de itt a bökkenő: ki olvassa ma a verseket? Most valaki olvasott – helyettünk. Gondolkodott – helyettünk. És mesél – nekünk. Hogy könnyebb legyen gondolkodnunk és élvezzük, hogy érezünk.
Mert valljuk be: nehéz az a könyv. Még ha csak a zseb-József Attila is. És nehéz benne a vers, még ha csak egyoldalas is. Mert vagy megnyílunk neki és vállaljuk, hogy szíven talál, vagy zordan zárunk és érthetetlennek ítéljük. Nehéz nekünk magunkkal szembenéznünk, márpedig a verssorok közül saját vágyaink és bűneink kacsintanak vissza ránk. Kell valaki, aki a befogadás aktusát megkönnyíti.
Ez a valaki itt most, a Katonában Bezerédi Zoltán. Én nem ismertem ezt az arcát, a szenvedéllyel és okosan mesélőt, bár visszafejthető talán a színpadi, és filmszerepekből: különösen a mindig egy kis távolságot tartó tárgyilagosság – mely szerepeiben gyakran a komikummá teljesedik. Itt irónia is csak akkor lesz belőle, ha a vers akarja. Ránk erőszakolt szubjektivitás, oktrojált érzelem pedig soha. Bezerédi ránk bízza mintegy a költő gondolatát – átnyújtja nekünk tenyérmelegébe burkolva – tegyünk vele, amit jónak látunk. Nincs értelmezve, elő-emésztve, csak szeretve, melengetve… és igen, sokkal könnyebb így átvennünk, nagyobb az élvezet és kevesebb a kommunikációs veszteség.
Működik a színház mágiája: a kimondott szó – az egyszer már emberi tüdőn, hangszálakon átszűrt, fiziológiailag humanizált minőség könnyebben befogadható. Sokan emlékeznek, ahogy én is, az élőben hallott versek intim közegére Mensáros, Básti, Major, Bálint András, Berek Kati előadásaiból. és átjött még felvételről is nekem Timár József, Gáti József. És Jordán Tamás, aki „hivatkozási alap”, aki megidéztetik, mintegy ajánlja az előadót József Attilával:
Kedves Zoltán,
nem nagyzol tán
a költő,
ha töltő-
tollával íme
verset ír neked,
vagyis éneket,
melynek van ríme
És a székek (kellékek) és a képek (a szép nők és a Botero -figurák videoinstallációi) mind repítik, mind segítik a szót, a gondolatot. Bezerédi fohászokkal kezdi. A halandó megidézi a halhatatlant. De pátosz, ájult tisztelet vagy pörlekedő hang helyett egyenrangú félként beszélget vele. Mintegy képviselve az emberi szempontot, akár az Apokrif Petri György-féle blaszfémiájában, akár József Attila korai, istenes szabadversében, mely még Ady- hangon szól:
…Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked
elmondani, hogy én is vagyok
és itt vagyok és csodállak, de
nem értelek.
Mert neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg
zsoltárolásunkra.
…
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam
(Csöndes estéli zsoltár)
A szólás kötelességétől menekülni igyekvő, a prófétaságot rühellő Jónással zárja ezt a részt a színész. Babits hatalmas gondolatai visszhangot vernek bennünk és még az untig idézett idézet is először mondottnak és először hallottnak tűnik az előadó szájából. A versek aztán az ember kételyes mindennapjait, életperceit idézik, hol szánalmasan kisstílű, hol nevetségesen groteszk villanásokban. Rettentő erősek a kortársi képek Háy Jánostól, Spiró Györgytől, Térey Jánostól, Esterházytól … És bátran ékelődik közéjük Vörösmartytól a„Gondolatok a könyvtárban”. Gyémántkeményen csillan a vers, és az előadó pontos ízlésű tolmácsolása szinte ránk zúdítja a felismerést: ez hát az, amit klasszikusan maradandónak nevezhetünk!
Majd finoman, vagy nem is úgy- inkább végtelen természetességgel, naturalizmusában is emberi szervüléssel jön a férfi-nő kettős – de ez is bezerédis tárgyilagossággal, jól körüljárva, megvizsgálva a dolgot. Szépet és rútat egymás mellett meglátva és mutatva. Több rútat, ha több van, igen. Esendő reményt is, néha. Körülbelül abban az arányban, ahogy Petri versében: Hogy elérjek a napsütötte sávig. Két és fél oldal süllyedés lefelé, majd nyolc sor föl – igaz, akkor is a „mínusz-emeletek” vonzásában.
…
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,csorba lépcsőkön, fel a tisztaságig,
…
Bezerédit úgy hallgattam, mint gyerekkoromban a meséket. A sokszor ismételt sorokat a kéjes újrafelfedezés érzésével, az újakat a szomjúság kívánásával, s az egészet, a komponált komplexumot, amit ez az est jelentett, csodálva: de jó, hogy van ilyen!
Érzéki és érzékeken túli intellektuális örömforrás, amit kínál a Bagatell.
Végig a „Ne menj el, mesélj!” gyermeki, követelődző vágya munkált bennem, és nem szűnik ez a rákívánás a magasrendűre… Érzéki és érzékeken túli – talán csak nem szégyen még manapság sem kimondani! – intellektuális örömforrásra, amit kínál a Bagatell. Kellett és még sokáig kell.
(Bezerédi egyórás csodája velünk marad. Ültek a nézőtéren huszonévesek – velük akár még fél évszázadig is. S közülük is találhatnak még sokan élethosszabbító, továbbadható bagatellt…)