A mese vége
Eddig úgy tartottam, anélkül színházba indulni, hogy ne lenne egy késhegynyi fogalmunk sem az előadás inspirációjáról, sem az alkotókról és a mű hátteréről: önmagunknak az előadás teljesebb, befogadóképesebb megértésétől való megfosztása. De úgy tűnik, hibáztam, pedig nem is vagyok magyar. Mosonyi Alíz rendkívül humoros, színvonalas írásai egy színészi munkával csak módjával fűszerezett irodalmi felolvasóest és stand-up comedy elegyét idéző előadásban láthatóak a Katona József Színházban. A remekül előadott, magasröptű, szórakoztató mesék feledtethetik velünk színházi előadásra vonatkozó igényeinket, feltéve, ha előzetesen nem olvastuk őket az interneten, vagy nem bukkantunk rájuk mondjuk a Katona könyvesboltjában míg várakoztunk, ezzel kizárva mindenfajta további élményhatás lehetőségét, Bodnár Erika mesélőként való átszellemült közreműködését leszámítva. A közreműködés szót használom, ugyanis Mosonyi Alíz:Magyarmesék című könyvének szóról szóra való visszaadása nem igazán kínál további lehetőségeket a szereppel való azonosulás, avagy a színjáték tökéletesítésének irányában, még akkor sem, ha ez nyilvánvalóan nem is szerepelt a legfőbb célkitűzések között.
A Magyarmesék hallgatása közben a tipizálásnak, az érces humornak, és az ugyan szégyenteljesen, ironikusan mellkasveregetős, mégis oly sajátnak érzett jellemzésnek köszönhetően, bár egy-egy kisebb elgondolkodást, szemlesütést megengedhetünk magunknak két, rendkívül mulatságosan kinyilatkoztatott „igazság” között, mégis alapjában dominál a jókedv, s marad a rendíthetetlen magyar büszkeség, színházi előadás hiánya ide vagy oda.
Mosonyi Aliz kozmopolita. Nem, mégsem, inkább soviniszta. Vagy sokkal inkább csak nacionalista. Nos, erre sem vennék mérget, de az biztos, hogy magyar. Írásaiból az elvarázsolt gyermeki gondolkodás, és elvonatkoztatott álomvilág, valamint a mélyreható szociál- és gazdaságpolitikai jelentéstartalom egyaránt kiérződik, amelyek nagyon jól kiegészítik egymást. Bűn lenne hagyni elkallódni e meséket, hiszen mindannyiunkat érintő nemzeti(ségi) kérdésekről van szó, amelyeknek elsődleges célközönsége talán nem is a Katona József Színházban, hanem sokkal inkább a Magyar Nemzet olvasótáborában található. Nyilvánvalóan e szürrealista elgondolás képtelen megvalósulása sem vezetne szemléletváltáshoz, ne adj isten tettekhez, mégis szükségünk van effajta kezdeményezésekre, ha más nem, hogy ne elégedjünk meg „Sovány Vigasz” nevű leányunk vigasztaló csúnyaságával.
Mosonyi „Aliz Csodaországban” barangolva szövögeti történeteit a magyarokról, és bár e vidéken minden lehetséges, hisz a bűvész csokoládégyárat varázsol, a fagylaltosok láthatatlanok, az emberek pedig szárnyra kapnak, mégsem képes elszakadni szorító gyökereitől, nemzetünk sorsától, melyek minden egyes mesét az évszázadok alatt elkövetett vétkek és ránk nehezedő múlt keserűségével mérgeznek. S hogy a magyarokról költeményt írni vágyó Vilma néni halála ellenére is mindenképpen jó legyen a mese vége, most én vállalkoznék helyette a befejezésre:
Volt egyszer egy nép, mely mindig csak kritizált. Semmi sem tetszett nekik, csak panaszra nyílt a szájuk, ha megkérdezték: „Hogy vagy?”, „Jaj, ne is mondd…” – jött a válasz. Teltek-múltak az évek, a nép csak öntötte magából a megjegyzéseket mindenre és mindenkire, kivel kapcsolatba került. A nép sajnáltatta magát, felnagyítva a rosszat, nem látva a jót az életben. Történt aztán egyszer, hogy valaki róluk volt rossz véleménnyel, és minden búját-baját beleírta egy könyvbe. Mikor tudomást szereztek az írásról, egyből megváltozott minden, és boldogság, nevetés, kacaj kerítette hatalmába az embereket. Bár most még rosszabb volt helyzetük, hiszen az egész világ megtudta, hogyan vélekedtek, hogyan jajgattak, hogyan beszéltek a hátuk mögött, mégis öröm járta be szívüket, mert volt egy boldog emlékük: mikor még nem készült róluk kritika.