Szélső érték
A színészek sorban ülnek egy kottatartó előtt. Egyikük fehérben, a másik feketében. Egy fehér, egy fekete. A két szélső érték. A lábaikat nézve mindegyikük mellett egy üveg. Boros- vagy pálinkásüveg. Tele. Persze víz van benne. A víz most pillanatnyi frissítést ad a kétórás szövegolvasás közben. De van ennek szimbolikus ereje.
Mert az alkohol mind a négy megidézett színészhez kapcsolódik. Az Elmentek című előadás nem föltétlenül a Katona nagy színészeiként számon tartott művészeket veszi számba, hanem olyan karakterszínészeket, akiknek az élete tökéletesen feloldódott a színházban. Gelley Kornél, Horváth József, Ronyecz Mária és Vajda László. Bár talán keveseknek jut eszébe elsőre az ő nevük – fotójuk a mai napig kinn van a Katona bejáratánál –, amikor a legendás Katonáról esik szó, mégis: az a típusú művészi létezés, az a fajta… nem is tudom, hogy önfeladás vagy önmegvalósítás lenne erre a jobb szó… szóval az, amit képviseltek, a színházcsinálás totalitása az életben, az mindenképpen példaszerű – vagy talán fogalmazzunk úgy: jellemző. Paradox módon az élet, amit éltek, egyáltalán nem példaszerű, és mindannyiukra igaz, hogy az életműnek nem volt alkalma beteljesedni. Kinek azért, mert későn kerültek oda, ahova, kinek azért, mert túl korán került ki onnan. De élethosszig csinálták, és megint csak paradox, hogy még ez a későn és korán is viszonylagos, mert kinél abszolút, kinél relatív értékben számít.
Az Elmentek előadásban (A Notóriusok 30 sorozat második részében) végül is nem történik sok minden: szövegeket hallhatunk, a művészeket magukat (a színpadon Ronyeczet Fullajtár Andrea tartásból és hangból, Gelleyt Takátsy Péter fekete szemüveggel és kihúzva magát, Horváthot Ötvös András nyers keménységgel, Vajdát Elek Ferenc puhasággal és mélységgel személyesíti meg, felvételről pedig ők maguk is megszólalnak, ki előadásban, ki interjúban), illetve pályatársakat, kritikusokat, családtagokat megidézve. A játék kerete nem szigorú: a színészek egymást figyelik, reagálnak is egymásra. Mintha abban is lenne rendszer, ki kit jelez, kinek kölcsönzi testét és hangját, de aztán mégsem, borul a rendszer, de nincs fennakadás: tulajdonképpen érzékletes játék ez, amelyben olyan kérdések kerülnek napirendre, mint az elkötelezettség, a pótolhat(ó/atlan)ság, a művészi élet és halál dolga. Ilyen egyszerűen.
Amiről persze menet közben nem gondolkodik az ember. Mert csinálja, ahogy ők is csinálták, és azok is csinálják, akik most megidézik őket. Az Elmentek ünnepélyes pillanat egy színház életében: önmagával is számot vet, a hibákkal, az elszalasztott lehetőségekkel, az elvesztett harcokkal. Maga az előadás pedig a siker, amely ez esetben a maradandóság. Hiszen látható: ezek az emberek hagytak valamit ott, a társulatban, amely ebben az előadásban valami elemi, organikus dolognak tűnik, amelynek alkotóelemei nem tűnnek el, legfeljebb átalakulnak. Így beszélni olyasmiről, mint mikor hal meg egy színész: sokkal több, mint üres művészetfilozofálgatás. Hiszen ebben a pillanatban úgy tűnik, a színész nem hal meg. Hiszen a színházban él – ott vannak mindannyian: Ronyecz, Gelley, Horváth és Vajda.
Török Tamara dramaturg és Máté Gábor rendező, valamint az előadók – az említetteken kívül Kiss Eszter, Borbély Alexandra, Pálos Hanna, Mészáros Béla – a karakterekből laza történet- és életfonalakat szerkesztenek, érzékkel váltva a színészek között, egyaránt hangsúlyt fektetve a művészi sorsra, a körülményekre, a magánéletre, épp csak annyira, amennyire ők maguk nyilvánosan kezelték mindezt. Jelzik, hogy számon tartják a múltat, de nem csak ezt: és épp az mutatja egy közösség jelenidejűségét, hogy alkotó módon dolgozza fel önnön történetét. Mert ezáltal lehet tisztában a közösség a maga szélső értékeivel: a szélsőségeivel, az értékeivel egyaránt. Mert így akik elmentek, éltetik azt a jövőt, amelynek maguk már nem is részei. Pedig azok, nagyon is.