Gothár nem egy Kusturica

A 30 éves Katona József Színház elég sajátosan ünnepli a saját születésnapját, a Farsang című darabnak legalábbis semmi ünnepi hangulata nincsen. Az unalomig ismert balkáni tipródásban elhasználódik minden, ami miatt a Katonát szeretni lehet.

Az évadnyitó premier, Parti Nagy Pinokkiója után egy 19. századi román drámaíró, Ion Luca Caragiale Farsang című darabjával ünnepli magát a Katona.

Caragiale 1885-ben írta a Bukarest külvárosi népének emléket állító vígjátékot, amiben egy borbélyüzlet tulajdonosa, Misu egy gatyából kicsúszó levélkén elbukik, két szeretője és annak férjei bosszút esküdnek ellene és egymás ellen. A szerelmi ötszög csúcspontja egy farsangi mulatság, az álarcok mögé bújt szereplőkben elszabadulnak az indulatok, mindenki kerget valakit, és a találati arány növelésében nem segít, hogy egyesek még jelmezt is cserélnek.

Gothár Péter a Farsangot eredeti keletkezésénél bőven száz évvel későbbre képzelte el, a kispolgárok helyét átvették a lumpenproletárok, a dráma helyszíne csak nevében Látványszalon, valójában egy koszos kis borbélyüzlet, ahol a levágott hajtincsekkel együtt egész életeket lehet összesöpörni anélkül, hogy bárkinek is hiányoznának.

A Ceausescu-rendszer bukása utáni Farsangban nem sok szeretni való van, a klasszikus vígjátéki szituációk sírni való drámázásba fordulnak, a szerelem csak birtoklási vágy, mocskos kis megalkuvások sora, és a féltékenységet sem a gyűlölet táplálja, hanem csak az a zavaros konyakszerűség, amit a színen átbukdácsoló pincér buggyant a poharakba.

Gothár Farsangjában egyetlen pozitív szereplő sincs, Ujlaki Dénes Misuja nem egy erőtől és vágyaktól duzzadó potens ötvenes, hanem egy szerencsétlen külvárosi bájgúnár, akiről még az is nehezen képzelhető el, hogy egyáltalán feláll neki. Micája (Pálmai Anna) nem egy bókon megcsúszott háziasszony, hanem egy idegbeteg fúria, aki megcsalatása felett érzett dühében az egész elkúrt életéért akar bosszút állni. Misu másik szeretője, a kikapós Didina (Jordán Adél) sem az a „minden ujjamra jut vagy öt”-típus, hanem az a szánni való szajha, aki keblei kipakolásával nem pénzhez, csak egy kis szeretethez akar jutni.

De a felszarvazott férjekkel sem lehet együtt érezni, az üvegszemű, levitézlett rendőr, Bóbitás (Nagy Ervin) csak egy igazi vadbarom Gothár verziójában, Makhosz (Lengyel Ferenc) pedig csak egy tisztességes idióta, aki valójában megérdemli a sorsát. És a darab mellékszereplői, a fogfájós adóellenőr (Tasnádi Bence), a borbélysegéd (Kocsis Gergely), a pincér (Dankó István), a rendőr (Vajdai Vilmos) is mind Kusturica castingjáról kerültek ki, de egy sem kapott volna szerepet a Macskajajban.

A balkáni sztereotípiákat felvonultató Farsang ugyanis halálian vicces helyett csak halálosan unalmas lett. Az első felvonásnál még röhögött a közönség, mert az mégis milyen mulatságos már ahogy a szexidol Nagy Ervin üvegszemmel, rohadó lábbal dúl-fúl, meg ahogy a gyönyörű Pálmai Anna görnyedten és egzaltáltan esküszik bosszút, hogy aztán elbújjon a szekrényben. A második felvonásra azonban kiderült, hogy a karakterek egysíkúak, hogy csak ennyit tudnak: ordítani, artikulálatlanul és szenvedni, szánalmasan.

Nem csoda, hogy a harmadik felvonásra a nézőtér egyharmada már vissza sem ült – és ők jártak jól. Fél tizenegyre ugyanis nemcsak a Balkánt sikerült megutáltatni a közönséggel, hanem az egész közép-keleti-európai valóságot, s benne legjobban azt a színházat, amitől a legkevésbé sem várnánk, hogy erről az egészről egyetlen gondolata se legyen.

Gothár több energiát fordított a románosan koszlott, sufnituningolt Látványszalon díszletének kitalálására, mint a színészek felkészítésére és a darab koherenciáján való ügyködésre (ami már csak azért is furcsa, mert 30 éve egyszer már rendezte ezt a darabot). A szétcsúszottság, az egymásra nem figyelés, a céltalan verbális és vizuális poénkodás, az egymást felülmúló ripacskodás csak fájdalmas harsányságot eredményezett.

Ha ez nem egy színdarabnak készült volna, hanem egy balkáni fotósorozatnak, akkor tökéletes lenne. Bujdosó Nóra karikatúra-szerűen pontos jelmezeiben az őrülten vicsorgó, szétzilált prolik hadserege még a Word Press Photo fődíját is elnyerhetné. De a Katonában sajnos nem adtak távirányítót a darabhoz, hogy megállítsuk a képet, vagy legalább levehessük a hangot.

 

forrás