Bóta Gábor: A hazugság forgataga

Caragiale: Farsang - kritika

Mi lehet ma aktuálisabb, mint a nagy román író, az elő-abszurd Ion Luca Caragiale Farsang című keserű vígjátéka, ami a totális szétesettségről, a balkáni állapotokról, a fenn az ernyő nincsen kas jellegű viszonyokról szól, fájdalmas röhejességgel.

Kapásból azt gondoltam, amikor megláttam a Katona József Színház műsortervén, hogy ahá, Gothár Péter nyilván nem véletlenül rendezi újra, ami amúgy igazán nem szokása. Csaknem harminc évvel ezelőtt színpadra állította ugyanis meglehetősen jól. A Pesti Színházban mondhatnám, hogy revelációszerűen tudósított a Váci utcai úri közönségnek a kétségbeejtő testi-lelki lepukkantságról. Nem volt bevett dolog az ilyen drasztikus vaskosság ezek között a falak között. Ki is kérhette volna magának a publikum, de annyira jó volt az előadás, hogy mégis sikere lett. Képzeljük csak el azt a sokak számára nyilván felháborító akciót, hogy a közönség által annyira szeretett Kern András, a szerepe szerint, nyílt színen pisilt, na jó, jó, azért persze nekünk hátat fordítva. Kaposváron, vagy egy alternatív színházban ez nem lett volna különösebben feltűnő, no de a Pestiben ehhez akkor bátorság kellett, ahogy különben ma is az kellene. És merészség kellett ahhoz is, hogy Pap Vera Micaként alkoholgőzös támolygással, de mégis akrobatikus felkészültséggel, szaltózva érkezzen a színpadra, elevenen mocskos szavak kíséretében.

A baj az, hogy most a Katona József Színházban nincs ennyire élettel teli elevenség. Mozgalmasság, bohózati rohangászás, indulat-kavalkád, groteszk figurák tobzódása, ötletbörze van, de valahogy élet alig költözik a színpadra. Ezúttal hiányzik ugyanis az, ami a Katona erőssége, a vérbeli összjáték. Mintha a legtöbben kellő vezérlőelv hiányában szólóznának. Próbálnák kitalálni, felépíteni, színesíteni a figurát. És a sok igyekezet, a láthatóan temérdek munka, nem nagyon olvad össze ütőképes, élvezetes egésszé. A második felvonásbeli farsangnak például a nagy csúcspontnak kellene lennie, ahol bár a bár a bál résztvevői álarccal is leplezni akarják a vígjáték középpontjában álló szerelmi ötszög tébolyult hazugságait, a megcsalásokat, és a megcsalatásokat, lelepleződik minden. A vidámság, a felszabadultság ünnepe, a hazugság forgatagává válik, amit még a lerészegedés, az önkiütésbe való menekülés sem tud elfedni. És mindezt látjuk is a színpadon, de inkább a figurák mozgása megkomponált, a farsangi jelmezek olcsó rikító volta kitalált Bujdosó Nóra által, mint azok a szituációk, amiktől a szereplők olyan kínosan feszült helyzetbe kerülnek, hogy az röhejesen fájdalmas.

Valamennyi szereplő, amikor először megjelenik érdekes. Ránézésre markáns, elrajzolt karakter, lerí róla, hogy boldogtalan, kielégítetlen, valami mást szeretne, mint amiben létezni kénytelen. És hát, hogy finoman fogalmazva, nem veti fel a pénz. De azért ezt leplezni igyekszik, ahogy sok minden egyebet is.
A borbélyüzletben kezdődő és végződő történet tulajdonosát, Misut sem vetheti fel a pénz, az Ujlaki Dénes által játszott öregedő, két szeretőt is tartó gavallér pedig igencsak igyekszik polgári külsőt kölcsönözni magának. De valami mindig csáléra áll az öltözékén, sőt a Bodor Ádám által újrafordított mondataiban is. Minden törekvés, mozdulat, gesztus rendszeresen félrecsúszik. Még a Kocsis Gergely által alakított borbélysegéd látszik a legmagabiztosabbnak. Nincsenek kétes érdekeltségei, ügyletei, ő csak végezné a munkáját, ami amúgy alig akad. De, ha éppen akad, akkor is olyan nagy a felfordulás, jövés-menés, féltékenykedés, hisztéria áradat ebben különös találkozóhelyként funkcionáló üzletben, ahol mindenki önkéntelenül, meg készakarva is összefut, hogy lehetetlen dolgozni. Látványszalonnak hívják, de az a látvány, amit Gothár díszlettervezőként kieszelt, igazán nem vidító.

Alagsori, seszínű, lekoszladt helyiség ez, levitézletten kopott tárgyakkal, zaklatottságot tükröző, örök rendetlenséggel, amiben bárminek a helye kétséges, ezért gyakran nehezen is található. Tulajdonképpen azért a darabbeli nagy lótás-futás, mert az emberek helye is meglehetősen kétséges ebben a zaklatottan felfordult világban. Pedig ezúttal nem valami bonyolult lelkületű, kifinomult gondolkodású emberekről van szó, hanem meglehetősen egyszerűekről, szerény törekvésekkel és vágyakkal, de ezek se teljesülnek, ezért lótnak-futnak, mint a megkergült, összezavart hangyák, de valahogy sehová nem visz az útjuk. Illetve ennyi rumli után, három felvonást követően, úgy este fél 11 felé, visszajutunk valahová oda, ahonnan a darab elindult. Hát az sem valami vidító, boldog végkifejletnek nem nevezném. Inkább olyan ez, mint amikor a mocsáros, koszos vizet fölzavarják, majd minden leülepszik, kevésbé feltűnő, de attól még az a temérdek mocsok csak ott marad.

Nagy Ervin a valamikori rendőrtiszt, aki igencsak feldúlja magát azon, hogy a konyhájukban barátnőjének szóló szerelmeslevelet talál. Tulokként tör előre, hogy se istent, se embert nem ismerve bosszút álljon. Lengyel Ferenc megformálásában Makhosz elmerengő, joviális, rövidlátó vadszamárnak tűnhet hozzá képest, miközben ő is szarvakat tudhat a fején. Pálmai Anna Micaként egy nyakát behúzó, testtartása szempontjából bocs., hogy élek típusú nő, ám kompenzációként is, annál nagyobb a hangja. Jordán Adél Didinája csak a külcsínnel van elfoglalva, állandóan cicomázkodik, örökké kelleti magát, de még magára sem tud kellőképpen figyelni, a szétszórtság megtestesülése. Dankó István pincére, mint valami holdkóros kóvályog a báli forgatagban, és pontosan tudja, hogy bárkire bármilyen pocsék lőrét rátukmálhat, teljesen mindegy a pia minősége, csak ártson. És egyébként árt is, bár azok állapotán, akik vedelik, már túl sokat nem ronthat. Tasnádi Bence pedig fogfájós adóhivatali gyakornokot alakít, aki félelmében inkább a látszatkezelések híve, mint a fájdalom okát megszüntető cselekvésé.

Látszatkezelésekbe döglünk bele szinte nap, mint nap, hazugságok által szétzilált káoszban vagyunk kénytelenek élni, erről aztán igazán húsbavágóan szólhatna ez az előadás, ahogy a közelmúltban Pécsen, Mohácsi János Caragiale rendezése, Az elveszett levél szólt is. De ezúttal inkább unalommal is fenyegető, ritmusában gyakran döccenő figura-lesen vehetünk részt, fura fazonok, torz pofák tobzódnak a deszkákon, akik persze hasonlítanak hozzánk, de a produkció engedi, hogy elhessegessük magunktól a hasonlóság gondolatát.

Népszava