Pá, kis aranyom


Elsősorban nem amiatt elgondolkodtató az Eleje – Notóriusok 30.1 című, „nyelvemlékek a KATONA megalakulásának korából” műfajmegjelölésű előadás, amit megidéz, hanem hogy az elhangzó szövegek egy része bizony ma is rendre hallható, olvasható. A nihilről, a rendezői önmegvalósításról, a pozitív sugárzásról szóló sötétlően buta monológok azonban ezúttal nem valamely önjelölt színházideológustól, politikai kultúrkorifeustól vagy ostoba publicistától származnak, hanem a nyolcvanas évek különböző funkcijainak írógépéből estek ki, amint Székely Gábor, Zsámbéki Gábor (és Ascher Tamás) Nemzeti Színházban zajló munkásságát véleményezték.
A Notóriusok sorozat új epizódja a fennállásának harmincadik évfordulóját ünneplő Katona József Színház kezdeteit mutatja be interjúk, jegyzőkönyvek, levelek, feljegyzések és egyéb dokumentumok felidézésével. Talán kevesen gondolnák, hogy másfél óráig ez képes érdekes lenni, pedig mégis így van, több szempontból is. Egyrészt ma rendkívüli tapasztalni, hogy a pártállam idején a kultúrpolitika legalább a látszat szintjén törődött azzal, hogy a Nemzeti Színház középszerű, rossz előadásokat csinált, és nem a pártvonalon, hanem a tehetséges rendezők között keresett megoldást, így jutva el a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatójához, Zsámbéki Gáborhoz, illetve a szolnoki Szigligeti Színház igazgatójához, Székely Gáborhoz. Persze, őket belepasszírozva egy szendvicsbe, az igazgató és a párttitkár közé, így nem csillapítva, hanem csak fokozva egy meglehetősen hosszú ideje tartó ellentétet, amelyet a Nemzeti Színház akkori két pillére, Marton Endre, illetve Major Tamás egyidejű, egymást – és tulajdonképpen magát a Nemzeti Színházat is – kioltó jelenléte okozott. Persze nem kultúraérzékeny megközelítés ez, hanem politika: a „fiatalok” beemelése a Nemzeti Színház vezetésébe nem valódi kultúrpolitikai döntés, hanem a Pozsgay Imre akkori kulturális miniszter és Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese közötti pozíció- és presztízsharc egyik frontja volt – igaz, erre az előadás nem igazán helyez hangsúlyt.
Másrészt viszont az összeállítás gyönyörűen rajzolja meg a színházi tevékenység (és a politika) egyik ösztönös velejáróját, a fúrást, például amint a tolmácsként dolgozó Király Istvánné följelenti Marton Endrét a minisztériumnál, mert kvázi elsikkasztotta Tovsztonogov A revizor rendezését, majd Marton Endréné, amint följelenti Király Istvánnét egyenesen Kádár Jánosnál, mondván: Marton elutasította a neki fölajánlkozó asszonyt, és emiatt tesz alá, ahogy lehet. Ebben sok minden benne van: a személyes indokok összekeverése a szakmaiakkal, és talán még fontosabb és jellemzőbb: a megváltás várása odafentről.
Aztán persze, hogy nem jön a megváltás. Plasztikusan mutatja ezt a történetet végigkísérő harcos, Vadász Ilona párttitkár „(rendező)” esete, aki módszeresen fúrja – a Nemzeti Színház és társulata védelmére hivatkozva – a „kívülről érkező” és „sajátos módszerekkel” rendelkező rendezőket. Ám amikor eléri célját – vagyis Kornis Mihály Halleluja című darabjának játékszíni, óriási kultúrpolitikai botrányt okozó bemutató után Székelyt és Zsámbékit eltávolítják a Nemzeti vezetéséből, egyenest a Katona József Színház önállósításával megszülető új intézmény élére –, ő is ejtve van: nem tartanak igényt a szolgálataira tovább.
Máté Gábor, az előadás rendezője, illetve az összeállítást jegyző Varga Viktor dramaturg érzi, hogyan lehet lineáris, ám a sok külső behatást és bizonytalanságot a maga részévé tevő történetet mutatni a különböző dokumentumokból. De nem csak azokból: a műfaji sokszínűség, a metakommunikatív eszközök széles skálája, a vokális játék egyfajta keresztmetszetet eredményez a hetvenes évek végéről: a Magyar Ifjúság infantilis kamaszlevelei és a szocializmus közismert szexológusa, Veres Pali bácsi szellemeskedő válaszai, dalok, idézetek, interjúrészletek szegélyezik a színháztörténetet. A keret néhány korabeli mozgalmi dal a vörös függönnyel kiemelt színpadkeret mögött, egy vörös szőnyegen álló, vörös terítővel leterített asztal és néhány szék, meg apró kellékek, valamint a vetítővászon, amin a feliratok az éppen elhangzó dokumentumról ad tájékoztatást, vagy éppen fényképet társít az elhangzó mondatokhoz, illetve egy alkalommal egy szereplő médiumává is válik, ennek segedelmével jelenik meg Major Tamás, elmondva a Levél egy színészbarátomhoz című Petőfi-verset (amit mindig mindenütt elmondott), nagyszerűen.
A keretben úttörőruhába öltöztetve a Katona társulatának fiatalabb tagjai, akik legfeljebb gyerekként élhettek ebben a korszakban, vagyis Máté tiszta lapot ad a játékhoz: a helyzetek és az emberek közötti viszonyokat, a jellemet kell eljátszani, nem a konkrét alakokat. (Egy kivétellel: a végén Elek Ferenc Pozsgay Imrét személyében is megidézi, diszkrét angyalszárnyakkal a hátán, a végső megoldás hozójaként.) Kovács Lehel például a Nemzeti Színház élére intendánsnak kinevezett irodalomtörténész (és besúgó) Nagy Pétert tekintélyeskedő nagyhatalomként ábrázolja a társulati ülésen, de Tóth Dezső miniszterhelyettesnek címzett feljelentő levelei közben kígyóként sziszeg. Tóth Anita Potassy Iby, Marton művészeti titkárának visszaemlékezését a teljes értetlenség és kiszolgáltatottság csodálatos monológjává teszi egy csésze bizonytalanul kavargatott kávé segítségével. Fullajtár Andrea pedig szinte tökéletes portrét ad a – levelei alapján tipikus szocialista kispolgárnak tűnő – párttitkár „(rendező)” Vadász Ilonáról, nem győzöm hangsúlyozni: nem a személyről, hanem a jellemről: benne van a megfelelni vágyás, a szeretet valami nem létező – mert nem létezhető – iránt, a negéddel fedezett állhatatosság, a kisebbségi komplexus, a kiszolgáltatottság és a megalázottság; végtére is minden az állampárti apparatcsik illékony pozíciójából. Ónodi Eszter Király Istvánné levelét határozott erővel, de meg-megremegve, némi akcentussal adja elő. Elek Ferenc Czinege Lajos hadügyminiszter interjúblöffjét vetkőzteti nevetségesre. Kiss Eszter, Borbély Alexandra, Pálos Hanna, Dénes Viktor, Bán Bálint e. h. tagjai még e sajátos őrsnek, amely visszavezet 30 évvel ezelőttre, egy olyan világba, amely egészében már külsődleges nyomaiban alig-alig lelhető fel – a mentalitás viszont mintha nem akarna kikopni.
Az előadás nem csupán színházzal, színháztörténettel foglalkozóknak érdekes, hanem mindazoknak is, akik meg szeretnének tudni valamit a szocializmus korának kultúrpolitikájáról, közegéről, gondolkodásáról, rutinjáról, mozgatórugóiról – és nyelvi (és amögötti) regiszteréről. Van azonban valami, ami kissé furcsa. Mert amennyire indokolt, hogy a legfelsőbb kultúrpolitikai irányítók, Aczél György, illetve Kádár János (a különböző feljelentések címzettjei) ne jelenjenek meg – hiszen ők csupán afféle fantomként lebegtek az egész felett –, annyira nem érteni, hogy Székely Gábor és Zsámbéki Gábor (akik maguk is jelen vannak a premieren, a közönség soraiban foglalva helyet) – talán egyetlen értekezleti jegyzőkönyvben rögzített megszólaláson kívül, amelyben a művészeti tanácsról és annak hatásköréről zajlott a vita – nem jelenik meg a produkcióban. Mert persze, ők tették a dolgukat – de ez mintha kevés lenne. Érdekes kérdés, hogy ez az oldal miért hiányzik az előadásból, amely amúgy – és ez a teljes Notóriusok-sorozatra elmondható – unikális: az önnön történetét rekonstruáló, arra reflektáló, azt következetesen továbbgondoló kőszínházból nincs még egy (persze ennek van oka). Pedig szükség lenne az ehhez hasonló, a félmúltat egyszerre szórakoztató és tanulságos módon feldolgozó színpadi kordokumentumokra. Csak az a kár, hogy ennek a félmúltnak mintha nem akarózna elmúlni. Úgyhogy csak énekelni lehet, hogy Pá, kis aranyom, és ez is olyan jellemző: a gyermeteg kuplé a harmincas évekből épp úgy megállja a helyét e közegben, mint annak idején. Vagy mint ma. Csak a díszlet más, már nem vörös. Halleluja.

 

forrás