Einstand
Rengeteg jó szót kapott a kritikától a Katona idei első nagyszínpadi bemutatója. Elismerték a gesztust, hogy egy elfeledett magyar klasszikus kerül színre, dicsérték a színészeket, hogy érthetően és színesen közvetítik a 234 éves szöveget. Méltatták a teret, a jelmezeket, a játékötleteket, az előadás egészét átszövő igényes stilizációt. Csak egy dologról nem esett szó az írásokban. Arról, hogy ennek az előadásnak határozott mondanivalója van. A régies stíljátékon a jelen élményei ütnek át.
„Az előadást áthatja a lenge báj és a kifinomult színházi esztétizmus.” Az írások többsége ennek részletes bemutatását adja. És a cikkek konklúziója is hasonló: „tüneményes este”, „amit látunk: igazi, békebeli színház”, ami legfeljebb csak azért kelt hiányérzeteket, mert most a világban nem ezt a békét éljük meg. („Mintha odakinn nem dorongok csattogásától, ordas eszmékkel spékelt felturbózott ostobaságoktól zengene a magyar glóbusz”) Ugyanakkor van olyan cikk, amely (az előadás minden erényének elismerése mellett) egyenesen ezt a jelen idejű mondanivalót hiányolja:. „Csak éppenséggel a lényeg körül hibádzik valami, mondhatni a játék tétje, vagy egészen elavult kifejezéssel élve: a mondanivaló. Mármint a jelen idejű mondanivaló…”
Pedig a dramaturgiai változásokban és a motívummá épített játékötletekben határozottan megjelenik ez a jelen idejű mondanivaló. Van olyan írás, amely hiányolja a „bátrabb és segítőbb dramaturgiai munká”-t, azt állítván, hogy „egyszerűen megrövidítették a játékot”. Ám a Katona színpadán látható szövegváltozatban nem csupán ez történik, hanem az alkotók egy nagyon határozott ponton eltérítik Bessenyei darabját, hogy új jelentést adjanak neki. Gothár Péter egy felvilágosodás kori Cseresznyéskertet látott meg a szövegben, amelyhez nagyon határozott mai áthallásokat kapcsolt.
Az előadás csúcspontjává tett vacsorajelenetben Pontyi (Kocsis Gergely), a kónya bajszú „igaz magyar” a fiskálisától kapott levelet idézi, amelyben a birtokpöreiről esik szó. Bessenyeinél ez a komikus szereplő kinevetésének újabb formája, hiszen az derül ki, hogy a műveletlen, parlagi nemes nem tudja kiolvasni a levélben szereplő rengeteg latin kifejezést, és az egész értelmét sem nagyon fogja fel. A Katona szövegváltozata (dramaturg: Morcsányi Géza) azonban elhagyja a későbbi jelenetből kiderülő folytatást: a fiskális egy csaló, csak átverni akarta Pontyit, hogy minél több pénzt csikarjon ki tőle, ezért is írt olyan levelet, amelyből egy szót sem érthet, és valójában már meg is szökött.
A Katona előadása komolyan veszi a fiskális üzenetét, hogy Pontyi megnyerte a régóta húzódó birtokperét, sőt ezt azzal a – Bessenyei szövegében egyáltalán nem szereplő – utalással is kiegészíti, hogy ez a pör valójában a vacsorát adó házigazda ellen folyt. Eresztra (Fullajtár Andrea) pontosan meg is érti a vereségét, a szívéhez kap, később egy üvegcsét hoznak be, mert meg is kell hányatni. Érzi, hogy mindennek vége. Most Pontyi kezébe kerül itt minden.
Ez az a pont, ahol Pontyi, ez a hagyományosan komikus alak is megváltozik. „Pontyi alakja merőben eltér az 1777-es dráma alakjától. A dramaturgiai munka kellően megváltoztatta Pontyi karakterét.” Az előadásban a felolvasott „levél rövidebb, s Pontyi nem küzd a szavakkal, ellenkezőleg. Önmagából kikelve minősíti a teljes nemesi, modoros társaságot, monológja kritikává válik” – veszi észre (egyetlenként az előadást méltatók közül) Deés Enikő. De az még az ő figyelmét is elkerüli, hogy Pontyi innentől kezdve nemcsak határozott, hanem egyenesen fenyegető lesz. Egyértelműen tudja, és mindenki számára világossá is teszi, hogy most birtokon belülre került. És a jelenlévők ezt meg is értik, félre húzódnak, és csöndes borzadással, de megőrzött tartással nézik a haladéktalanul elkezdett einstandot. Pontyi az ételt, a vendéglátókat pocskondiázván, a természetességet emlegetve dúl fel, szennyez be fokozatosan mindent maga körül. Kocsis Gergely fokról-fokra bontja ki Pontyi kedélyes, mosolyognivaló ’mindenki bohóca’ figurájából az egyre durvább és erőszakosabb pusztai magyart (akiben tulajdonképpen Csörgheő Csuli természetes ősét is tisztelhetjük).
Ezt a váratlan fordulatot egy következetesen végigvitt játékötlet készíti elő az előadásban. Számos kritika megemlékezik arról, hogy a szereplők „a faburkolatú padozatba hegyes végű botokat szúrnak nagy döndüléssel, a meredező póznákra körbefutó fonalakat tekercselnek szeszélyes hálóban.” De vagy nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a megoldásnak („ezzel a labirintust építő-bontó, játékos térbeli évődéssel meg lehet barátkozni”), vagy értetlenkednek ennek a „vezérfonálnak” a jelentésén. („De hogy mi ez, arra tulajdonképpen nem kapunk választ.”) Ám ha feltételezzük, hogy évődésen és szeszélyen túl más rendezői szándék is állhat mögötte, akkor az előadás jelzésrendszeréből arra következtethetünk, hogy itt bizony határkijelölő karókat látunk. Miközben – látszólag zavartalanul – zajlik a szereplők élete, már megkezdődött a területek felmérése, a birtokok regisztrálása majd újraosztása. Ennek a folyamatnak lesz a nyertese Pontyi, a „természetes magyar”.
Az előadás záróképében Gothár Péter nem Bessenyei darabjának komédiai happy endjét, hanem a Cseresznyéskert zárlatát kapcsolja a szöveghez. Pontyi, mint egy felvilágosodás kori Lopahin, energikusan tevékenykedik: lebontja majd beszögeli a bejáratokat, még a rivaldát is lezárja. Mindenki tudja, hogy ehhez joga van, senki nem is ellenkezik, csak teszi, amit lehet: Eresztra gyorsan papírokat írat alá a lányával, Szidalisszal (Tenki Réka) és Párménióval (Ötvös András), hogy a még megköthető házassággal mentsék, amit lehet. Ennyit lehet még csinálni: aztán a sietős kármentés után gyorsan el kell húzni innen.
Közben Pármenio 18. századi szavakkal értelmezi azt a háborúskodást, ami jelenleg a világban zajlik: „Mindenütt bajt, akadályt lelek. Az emberek, mint részegek, úgy verődnek egymásba, egyik a másikat kergeti szüntelen, s örökké hal rakásra. E rossz, ama jó, ez okos, ama bolond, ez igazság, amaz hamisság, mindenik magát igazítja.”
Bessenyei György a Katona színpadán a jelenről beszél. Érdemes tehát részletesen elemezni, hogy az előadás minden szintjén nagyon pontosan működő múltra utaló stilizáció hogyan teremti meg a nagyon határozott, jelen idejű mondanivaló közegét.