MICSODÁS ELŐADÁS

Egy nagyobbára csupán névről ismerős irodalomtörténeti klasszikus és egy legfeljebb tán címében ismert, ám színháztörténeti becsű vígjáték – a Katona új produkciója a tiszteletreméltó vállalkozás mindahány ismérvével rendelkezik.

Mármost hogy ez a tiszteletreméltóság, sőt, az összességében csinos (vagy tán stílszerűbb így: tsinos) előadás valódi színházi élmény kiváltására is alkalmas-e, az már egy másik, s hozzá jóval árnyaltabb kérdés. Először jöjjön is inkább az egyértelmű és zajos méltatás, hiszen az 1777-ben megjelent, az obligát bonyodalmat teljességgel nélkülöző vígjáték kellemes látványt nyújt a 2011-es színpadon: jó néhány működőképes játékötlettel, a Katonától megszokott perfekt együttes játékkal, s nem utolsósorban a közönség számára is észlelhető humorral. Vígjáték esetén a humor észlelhetőségét említeni persze rendesen földszintes gondolkodásra vall, ám Bessenyei, tekintsük bár az irodalomtörténet mégoly érdemdús alakjának, nem az évszázadok múlása ellen impregnált, időtlen humoráról nevezetes. Úgyannyira nem, hogy már saját kora, majd közvetlen utókora is mindössze egyetlen Bessenyei-alakban, Pontyiban fedezte fel a figurateremtő kedély működését. Igaz, A filozófus naiv-ostoba, derekasan parlagi nemesembere utóbb aztán egymagában elegendőnek is bizonyult ahhoz, hogy Bessenyei színművének árnyképe tartósan ott motoszkáljon a kulturális emlékezetben.

A Gothár Péter által rendezett friss előadás humora döntően a professzionálisan kivitelezett stilizációban rejlik. A kézenfekvő felismerést, miszerint a XVIII. századi kifejezések és szólásformák archaizmusa ma önmagában is szórakoztatónak bizonyulhat, az előadás faramuci tájszólásokkal, ál-, de legalábbis erősen csinált tájszólásokkal tetézi. A játszó személyek közül a két szerelmespár egyik leányzóját, az Angyélikát adó Pálmai Annát színrelépés előtt komoly mesterséggel elcsúfítják, tán még protézissel is felszerelik, hogy a karikatúrahumor megjelenjen a színen, s a társai is tékozló bőséggel kapnak vicces kalapot, ötletes parókát és kimódolt arckifejezéseket. Ehhez járul a díszlet stilizációja: a gyertyák sora a színpad szélén, a deszkákkal határolt játéktér, a ledöfött karókkal és a köréjük tekert-csavart fonalszálakkal űzött játék, a zsinegrántásra a hisztis leányalak fejére csordogáló hidegzuhany. Külön mutatvány a hosszú lakomajelenet, ahol a szereplők a tomporukra felcsatolt vándorsámlin ülnek ide-oda, a ferdeségében már amúgy is bravúros asztalimitáció körül.

Mindez egészen jól működik, nemkülönben a színészek: Fullajtár Andrea halottsápadt, de pávaruhában felléptetett anyakiránynő-családfője, a gyermekeit játszó, csupa ideg Tenki Réka és a növendék Tasnádi Bence, s mind-mind a többiek. Csak éppenséggel a lényeg körül hibádzik valami, mondhatni a játék tétje, vagy egészen elavult kifejezéssel élve: a mondanivaló. Mármint a jelen idejű mondanivaló, merthogy a XVIII. századi tanulságok bízvást elévültnek ítélhetőek. Ezt az új értelmezést, az előadásnak valós célt kínáló lehetőséget mintha tán két figura körül sejthetnénk halványan körvonalazódni. A címszerepet, a provinciális közegéből kilógó-kiemelkedő Párméniót alakító Ötvös Andrásnak azonban összességében csupán a gondolkodó fő modernségét kell és lehet elővezetnie, már ha nem számoljuk hozzá ehhez azt a benyomást, hogy a tehetséges fiatal színész személyében egy második generációs Fekete Ernő (vagy talán egy harmadik generációs Máté Gábor?) lép a Katona színpadára. Egy mai közelítés alkalmasint Pontyi, a ”nemes ember, igaz ember” önelégült korlátoltságából, erőszakossággal határos magabízásából is kihozhatna valamit, ám Kocsis Gergely hangoskodása inkább csak tréfaalakot, a jelenből távolról sem ismerős zsánerfigurát érzékeltet.

Így azután marad a nézőknek A filozófus másfél órájának gusztusos stilizációja. Nem hidegzuhany ugyan, de azért nem is (vezér)fonal az életünk gombolyításához.

 forrás