Delikát, avagy hogyan ropogtassunk cukher kopót?

 Igazi, békebeli színházi este.

Csupa íz, zamat, illat, tünemény, virgonc játék, vég nélküli élvezet. Szertelen bolondozásokba ojtott merengés a világ folyásán. Nekiszabadult, csúfolódó komédiázás, elsőrangú mulatság.

Az előadás egy elfelejtett, réges-rég nem játszott, cudarul nehéz nyelvezetű magyar klasszikust hoz színre a maga pompájában. A „testőríró" Bessenyei vígjátéka 1777-ből való, s színrevitelével nyit a magyar játékszín.  Ahogy A kétfejű fenevad esetében, A filozófus műsorra tűzésével is érvényesen szólaltat meg a Katona egy fajsúlyos magyar drámát, beemelve a művet színjátszásunk eleven áramába. A darabot az eredeti, tizennyolcadik századi nyelven játsszák, ami elsőrendű és gondosan kiaknázott humorforrás. A kétszázharmincnégy éves szöveg hibátlanul működik, ülnek a poénok, rácsodálkozhatunk a felvilágosodás kori magyar nyelv rejtelmeire és furcsaságaira. Hogy a textus ennyire elevennek bizonyul, az persze a katonás színészek profizmusának köszönhető: a tiszta artikulációnak és intonációnak, ahogy magától értetődő természetességgel mondják s csavarják meg a régies mondatokat, ízes szófordulatokat.

Gothár Péter rendezőnek sikerült olyan stilizált, barokkos, kissé elemelt játékstílust teremtenie, amely egyszerre konkrét és elvont, nyersen naturális és mégis légies. A színpad szélén gyertyák lobognak, a játékteret félköríves, rusztikus deszkafal határolja, a deszkák résein beszüremlenek a külső fények, a nyitóképben villódzó gyertyalángokkal szaladnak körbe a háttérben a szereplők. A faburkolatú padozatba hegyes végű botokat szúrnak nagy döndüléssel, a meredező póznákra körbefutó fonalakat tekercselnek szeszélyes hálóban. A játéktér magasában cintányér, fémrudak s átlósan kifeszített acélsodronyok függnek (ha megcsapkodják őket, hangszerként működnek), a mennyezeten hatalmas, fekvő korong lebeg, időnként neonfényekkel megvilágítva. (A díszletet Gothár tervezte.)

A szereplők az archaikus szöveg nyelvi bakugrásait, vígjátéki fordulatait kiaknázva, kissé ironizált, ellenpontozott, precíz hangsúlyokat kirakva, reflektáltan mondják és virtuózan játsszák Bessenyei művét. Jelentékeny színészi energiák működnek, pompás összhangzatok teremtődnek. Élvezettel komédiáznak. Lubickolnak a kitartott poénokban, a leleményes stíljáték poézisében.

A címszereplő filozófus Párménió (Ötvös András) idegenül és távolságtartással szemléli környezete hedonista életmódját, a fiatalok szerelmi kicsapongásait, búsong a világ folyásán, s a gondolkodás kalandjaiban keres magának

vigaszt. Környezetében csupa élveteg kéjenc sürgölődik: szeleburdi szerelmesek, kikapós szolgák, mígnem a csélcsap Angyélika (Pálmai Anna) össze nem boronálja az ugyancsak ábrándos lelkű és szerelemre áhítozó leányzóval, Szidalisszal (Tenki Réka). A komédiáscsapat élén a vidéki kisnemes, Pontyi vitézkedik, aki tökéletes ellentéte a kifinomult arisztokrata módinak: földhözragadt józansággal spekulál a dolgok állásán és örökös vesszőparipáján, a törökök perzsiai hódításain. A pompásan megírt alakot Kocsis Gergely nagy rutinnal és szakértelemmel formálja hallatlanul csúfondáros, humoros figurává. Lelógó harcsabajszú, pörgekalapja alól kilógó hajtincsű, akkurátus atyafit mutat be. Ízesen beszél, élénk vehemenciával szónokol, de hamar elbizonytalanodik, zakkantan bámul maga elé, eltöpreng, újra és újra nekirugaszkodik: remek szatíra. Pálmai Anna furfangos, villogó fogsorú, „nagynyelvű" Angyélikája hibátlanul képes kezelni a férfit, s egyáltalán, minden férfit: lendületesen serénykedik, öntudatosan cserfel, jelentőségteljesen caplat; csupa tűz és játékosság minden moccanása. A játék egy pontján a mennyezetről lehajló csúszdán zúdul a színre szerelmesével; Dankó István Lílisze méla is és bávatag is, de mindig roppant szórakoztató. Egymásra huppanva azonmód szeretkezésbe zuhannak, dévaj rituáléjuk kacagtató. A háziszolga, Lidás (Mészáros Béla) és párja, Lucinda (Borbély Alexandra e. h.) afféle népi alakok, Mészáros kópésan ügyeskedő, minden lében kanál agyafúrt fickót játszik, Borbély Lucindája felvágott nyelvű, üdítően talpraesett leányzó. Tenki Réka álmodozó, sápadt Szidalisza mindenben az ellentéte: öntudatos, ábrándos lelkű, finoman elegáns és szófogadó teremtés. Ötvös András magának való romantikus hősnek láttatja borzolt hajú Párménióját: megszállottan töprengő, hosszasan merengő férfiúnak, aki akkor boldog, ha erkölcsi példázatként állíthatja társai elé a magányos filozófus alakját. Fullajtár Andrea Eresztra asszonya sokat tapasztalt, nagyszívű, engedékeny és szigorú anya, Kulcsár Viktória e. h. tüneményes Berenisze majd kicsattan az életörömtől, Tasnádi Bence e. h Titiusa hajlékony és törekvő ifjú. 

Gothár nemcsak az egy részben játszott előadást tartja kézben, ügyelve tempóra, ritmusra, világításra, artisztikus képkompozíciókra, hanem rengeteg, aprólékosan kidolgozott, briliáns ötlettel dúsítja fel szereplői játékát. A produkció egybefüggő poénzuhatag. Izsák Lili szépséges ruháinak, a suhogó abroncsszoknyáknak, a poétikus parókáknak, fejékeknek külön fejezetet illene szentelni. A Katona társulata láthatólag igen jó kondícióban, markáns műsorpolitikával kezdi évadját és új direkciójú ciklusát.

Amit látunk: igazi, békebeli színház. Mintha odakinn nem dorongok csattogásától, ordas eszmékkel spékelt felturbózott ostobaságoktól zengene a magyar glóbusz... Mindenesetre, ha minőségi és ínyenc szórakozásra vágynak, menjenek el és nézzék meg A filozófust a Katonában.

2011. október 8.

forrás