Búcsúelőadás

Igazgatóként A mizantróppal búcsúzott Zsámbéki Gábor a Katona József Színháztól. (A rendezéstől természetesen nem köszönt el, hisz a színház továbbra is számít munkáira.) Egy személyes hangvételű Moliére-előadás született, amely tele van a számvetés, a búcsúszás gesztusaival.

Zsámbéki Mizantrópjában az utolsó előtti pillanatig a színházat látjuk: a Katona végsőkig lecsupaszított színpadát. Ennyire kiürítve, ilyen pőrén még talán sosem tárult elénk ez a színpad. Láthatóvá lett kopottas teste titoktalanná csupaszodott. Nem egy várakozásteli üres tér ez, inkább egy kizsigerelt, lealázott világ képe.

Mindenki, aki ide belép, színházat játszik, használja, működteti a gépezetet – vagy épp ellenáll neki, s elhagyja a végén. A szélgépet bekapcsolva teátrális kendőlobogtatással érkezik Céliméne (Ónodi Eszter), mosolyra fakad, mert meglátja Alceste-et, a szerelmét. Hozzálép, és egyszerű, természetes gesztussal szájon csókolja. De érkeznek a többiek, Céliméne holdudvara, és a nő azonnal hangot vált: minden távollevőre van egy fullánkos szava, egy bőr alá hatoló csípős megjegyzése. Lazán, oldottan mondja fel a leckét, játssza szerepét, amely (azon túl, hogy vonzó és fiatal) ennek a társaságnak a középpontjába emelte őt – a gépezet is használja az embert.

De ugyanilyen megcsinált-kiosztott-vállalt szerepekben léteznek a többiek is, akik felbukkanak Céliméne körül, és Szakács Györgyi jelmezei pazarul tükrözik is ezeket. Selyemtaft öltönyben negédeskedik Acaste (Takátsy Péter), a rasztahajú, csizmás, Clitandre (Elek Ferenc) diszkréten közönséges, a fekete ruhás, napszemüveges Ariste (Vajdai Vilmos) egy középre helyezett fotelből szemléli blazírt fölénnyel a többieket, háta mögött az engedelmes butaságokba könnyen belefeledkező nőjével (Kiss Eszter). Arsinoé (Fullajtár Andrea) rövidnadrágos, hátizsákos, energikusan szögletes figurája egyszerre jelzi a kínálatot, és taszítja a potenciális jelölteket. Nehéz elhinni ezekről a figurákról, hogy jelmezeik mögött valódi erő lapulhat.

Őszinteségbe és közvetlenségbe csomagolt, magabiztos pojácaság az is, ahogy Oronte megjelenik. Máté Gábor rendkívül sok finom gesztussal teremt meg egy minden ízében ismerős és végtelenül ellenszenves alakot. A győztesek üdvözült vigyorával közeledik Alceste felé, majd mikor látja, hogy a másikban nem működnek a társasági reflexek, még annyi nyíltságot is megenged magának, hogy alattomosan elgáncsolja. Pillanatnyi kétségünk sem lehet, hogy komolyan vehetetlen figurája mögött olyan fenyegetés rejlik, amit nem hagyhat figyelmen kívül az, aki ebben a világban meg akarja találni a helyét.

Oronte és a többiek által reprezentált világgal helyezkedik szembe a darab főszereplője. Fekete Ernő Alceste-je csupa elégedetlenség, keserű undor és indulatos számonkérés. Nagyon régen találkozhattunk a Katonában ennyire egyértelműen szenvedélyes színjátszással, amely alapvetően indulatból építkezik, s ami a pályakezdő Fekete Ernőt is jellemezte. (Azóta ő is jóval reflektáltabban, több iróniával játszik.) Most ismét a hatalmas indulat hatja át az alakítását, ám Alceste szenvedélyessége és az ebből fakadó szűklátókörűsége egyben láthatóvá teszi ennek a figurának az ellentmondásosságát is. Indulatosan hangoztatott ítéletei, elvei önmagukat élik fel, semmisítik meg: Alceste kivonulása ebből a világból ennek a vereségnek a belátása. Ellentmondásossága ellenére Zsámbéki Gábor rendezése egyértelműen a főhős mellé áll, a világgal szembeni dühének jogosságát nem kérdőjelezi meg. Komikusnak is csak azért mutatja időnként, mert a szerepjátékok mögül kisejlő hatalmi játszmákkal és az emberi silánysággal szembeszálló szenvedélye nevetséges erőfeszítésnek bizonyul.

Valójában csak kétféle emberi magatartásnak bocsát meg az előadás. Egyrészt a Tóth Anita játszotta szerencsétlen kis „védencnek”, aki híreket hoz az otthon történtekről. Ő az egyetlen, aki önérdek nélkül, teljes odaadással viszonyul Alceste-hez, és maga is megszenvedi azt a katasztrófát, amelyről hírt hoz (amit a különféle rosszakarók és „levajazott” perek zúdítanak Alceste nyakába). Másrészt megbocsát Zsámbéki rendezése a Tenki Réka és Kocsis Gergely játszotta fiatal párnak, különösen a lánynak: Éliante őszinte önátadással követte volna Alceste-et a kivonulásban, de amikor a férfi visszautasítja (egyszerűen azért, mert nem őt szereti), megtalálja a boldogságát a kevésbé karcos, de nem kevésbé nyíltszívű Philinte-ben.  Ez a két emlék – a rettegéstől nyüszítő Flipote és a Philinte karjába hulló Éliante képe – kíséri-kísérti a világból kivonult Alceste-et.

Mert az előadás utolsó képe – „továbbírva” a darabot – megmutatja, hogy mi vár a színpadról távozó Alceste-re. Valamikor az előadás közepe táján Alceste előhúz a színpad egyik ajtaja mögül egy kis kerekes díszletszállító kocsit, és a továbbiakban különféle tárgyakat – értelmeseket és (eleinte) értelmezhetetleneket egyaránt – kezd összehordani rá: írógépet, teáskannát, tűzhelyet, léceket, festékes vödröt. Erős, szép metafora, ahogy ezzel a megrakott kocsival lép ki végül a színpadról. Majd a darab zárlatában az ezekből összetákolt és berendezett kalyibában látjuk viszont magányosan és szerencsétlenül gubbasztva Alceste-et. Már nincs semmije, csak az emlékei vannak meg az ügyetlensége – a háttérben a maradók harsány kacaját hallani. A lehetséges jövőnek ez a képe minden heroizmusától megfosztja Alceste kivonulását.

A Mizantróp-előadások többsége a világgal szembeni morális számonkérés, illetve morális szembesítés és szembehelyezkedés alapállásából szólal meg. Ebből következően az előadások zárlatai többnyire azt sugallták, hogy a választott magányban talán még lehetséges a szuverén létezés. A Katona előadásának befejezése viszont egyszerűen azt mondja, hogy lehetetlen a kivonulás. Nincs más világ. Aki kivonul, az kiírja magát mindenből. Ezért is érthető, hogy Céliméne nem megy Alceste-tel: hova is menne, ezen túl nincs élet. (Zsámbéki rendezésének hangsúlyváltását jelzi az is, hogy Céliméne szinte megsemmisül abban, ahogy a többiek ráolvassák a bűneit. Egy pillanatra vissza is nyeri fájdalmas, emberi hangját. De fontos változás az is, hogy a nőt nem a levelei leplezik le, hanem a „társalgásairól” készített hangfelvétel, amelyeken nem viselkedik másként, mint amit elvárnak (megszoktak) tőle. Csak most azokra tesz csípős megjegyzéseket, akikkel egyébként együtt szokott nevetni a többieken. Azaz nem is kell vigyázatlanak lenni, bármikor ellened fordíthatják a többiek azt, amiben cinkos vagy velük.)

Szép és személyes előadást készített Zsámbéki Gábor, amellyel kapcsolatban csak egyetlen komoly hiányérzetünk lehet, hogy ennek a személyes „színházvallomásnak” az oltárán feláldozódik a darab érzelmi része, és a szerelmi szenvedély halványabban jelenik meg benne. De jó látni, ahogy Zsámbéki összegyűjtötte azokat a színészeit (a néhány mondatos szerepekben is jelentős művészek jelennek meg), volt tanítványait (Vajdai Vilmos, Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter, Kiss Eszter, Elek Ferenc, Tóth Anita, Tenki Réka) és igazgatóként utódját, akikkel az elmúlt évek fontos előadásaiban együtt dolgozott.

2011. február 07.