Az átszabott cigányok

Tersánszky–Grecsó-bemutató a Katona József Színházban

Tersánszky eredeti darabját a háború előtt kétszer is „ősbemutatták”. A második, átdolgozott változatot, amely már a Cigányok címet viselte, 1930-ban játszotta a Nemzeti Kamara. A Katonában bemutatott újabb verzió Grecsó Krisztián továbbírása nyomán született, az előadást Máté Gábor rendezte.

Kukac úr (Rajkai Zoltán) a részegségnek azt a fokát közelíti, ahonnan a másnapi migrénes visszatérés több okból kifolyólag is roppant kellemetlen. Egyrészt a testi szenvedéshez tartozó, homályos emlékképekből fakadó szégyenérzet, másrészt a tény miatt, hogy a kocsmai cigánybandánál hagyta éppen elegendő fizetésének nem elhanyagolható részét. A zenészek, a helyét kurtizánként is megálló pultos Kisasszony (Pálos Hanna) szeretője, Dani (Keresztes Tamás), a sunyi Áskárá (Kovács Lehel) és a nagy bajuszú bőgős pedig húzzák végkimerülésig, pontosabban a kávéházi prímás, Harkocsány (Szacsvay László) beléptéig. A prímás megjelenésével manifesztálódó szerelmi konfliktushelyzetben elsősorban karriervágyától vezérelve Dani szépen átsasszézik – szeretőjét megtartva – a Harkocsány család eladó lánya mellé.

Brutálisan, egy kegyetlen gyilkosság erejével vágja ketté a Grecsó Krisztián továbbírta változat a Tersánszky-féle cselekmény menetét. Talán nem is a szerző által említett, önfeledt mesevilágot töri ketté, azt inkább átalakítja elsősorban balladisztikus irányba. A régi dráma két megmaradt részéből születő újban elsődlegesen nem társadalmi vagy nemzetiségi ellentétet, a bűnüldözés nehézségeit, az igazságszolgáltatás abszurditását bemutató történetet fedezhetünk fel. Az ösztönös és a civilizált létmód antagonisztikus, soha fel nem oldható ellentéte alapvetően belső küzdelem, sokszor irracionális tényezők, szív, lélek, szellem, vérnyomás és agyi állapot kérdése. Megnyilvánulása ellentétes, sokszor diszharmonikus érzések sorozata, amelyek egyúttal kellemetlenségükkel a tisztánlátás pillanataiba sodornak minket.

A darabbeli külső és belső mentalitásvizsgálat, lélektani kutakodás a hazai, hideg kegyetlenséggel elkövetett cigánygyilkosságok ügyében ölt testet. A megoldás nélküli helyzet keserű mellékzöngéje a faluba érkező hivatalos tényezők, így a rendőr nyomozó, az orvos, a közegek hazudozása, korrumpálhatósága.

Grecsó szerencsére kitűnő érzékkel kerüli el a rá, illetve darabjára leselkedő első számú veszedelmet. Alakjai nem válnak a napi politika sokszor bizony primitív érveitől áthatott papírfigurákká. Ennek hiányával paralel él tovább a balladisztikus hangulat, amely ez esetben egyébként jórészt kizárja a sematikus pamfletdumák lehetőségét, még napjaink jellegzetes figuráinak esetében is. Kivételek persze vannak: az újságíró írói és rendezői instrukciók nyomán megszülető alakja alapvetően a riporteri munkához kapcsolódó közhelyekre épít, s az sem világos teljesen, hogy a cigány politikusnak milyen érdeke fűződik a gyilkosság elsikálásához. Megint csak az egyet neked, egyet nekem, azaz a politikus mind megvehető tolvaj gazember kissé egyszerű képzetét sejtjük a háttérben.

A férfi-női attribútumokkal némileg ironikusan egyaránt ellátott cigány ősanyát megformáló Szirtes Ági emelkedik ki elsősorban a szereplők közül. Az ügyetlenül aljaskodó-duzzogó Áskárá (Kovács Lehel) valósággal olyan, mintha egy külvárosi piti zsebmetsző mellől hívatott volna fel a Katona színpadára, Harkocsánynak (Szacsvay László) első ránézésre a kisujjában van a prímásmesterség, a Vendéglős (Ujlaki Dénes) dörzsölt, ám megérthető gazember, a részeges Orvos (Bán János) pedig szikár testalkatában is puhány jelenség.

Az eredeti mű visszabontása, majd radikális továbbgondolása, a karakterek éles megváltozása jót tesz az előadásnak, stilizált maszkok lehullásához hasonló, amelyhez jól passzol az ellentétes színekkel való, helyenként morbid játék.

Pethő Tibor, Magyar Nemzet, 2010. október 26.