Gyász

Mély fájdalommal, megtört szívvel tudatjuk, hogy nem vagyunk többé. Hosszú betegség után komikus hirtelenséggel kihunytunk. Mintha sose lettünk volna. Jobb is, hogy a végefelé már egyre kevesebben látogattatok, az ember úgysem tud méltósággal az ágyba vizelni. Kliséink még itt kísértenek. Nyomot hagytunk, de hogy olvas-e belőle bárki is… Szegényebb lett a szegény világ, és még csak észre sem veszi. Emléke örökkön él. Vagy legalábbis amíg mi vagyunk.

A Katona József Színház és a Tünet Együttes koprodukciójában készülő darab központi kérdése, hogy mit is gyászolunk valójában, amikor gyermekkorunk kultúráját és értékrendjét siratjuk el. Vajon azért érezzük-e annyira idegennek magunkat a jelenben, mert devalválódtak az értékek, vagy csak azért, mert megöregedtünk, és érdeklődés nélkül semmi sem tetszik. Tessék, mi tetszik? A Gyász azt a visszatérő kérdést feszegeti, hogy mennyi létjogosultsága marad annak a művészet- és világfelfogásnak, amire már senki sem emlékszik és senki sem kíváncsi rajtunk kívül. Érvényes-e ma a kultúra elfáradásáról beszélni, vagy olyan visszatérő gondolat ez, mely leleplezi saját mindenkori hamis ájtatosságát? A darab valamennyi szereplő alkotó közreműködésével készült.

Szereplők

Elek Ferenc Hajduk Károly
Fekete Ernő Huzella Júlia e.h.
Fullajtár Andrea Szabó Márta
Góbi Rita Szász Dániel
Gőz István Tenki Réka

Zenészek: G. Szabó Hunor, Márkos Albert/Ölveti Mátyás


Alkotók

Díszlet Bagossy Levente m.v., Szirtes Attila
Jelmez Nagy Fruzsina m.v.
Zeneszerző Márkos Albert
Író Peer Krisztián
Fény Szirtes Attila m.v.
Dramaturg Török Tamara
Produkciós asszisztens Szabó Szilvia
Rendező Szabó Réka m.v.
Horeczky Krisztina: Akarsz-e játszani halált?
 
Katona József Színház és a Tünet Együttes: Gyász - kritika
 
„Ránk maradt teljes egészében egy színész” – közli Rezes Judit tárlatvezető, majd megérdeklődi csoportunktól, vállalkoznánk-e színházi csókra és/vagy pofonra a cingár, búsképű Hajduk Károly élő műtárggyal.
 
Netán inkább kedvünk volna kipróbálni a kelléktőrt egy kollégán?(Koltai Tamás karnyújtásnyira.) Zseblámpával bóklászunk; ingatlanügynök kalauzunk, Gőz István arról győzköd, hogy a négyszáz négyzetméteres, valaha teátrumként működő építmény kitűnően volna hasznosítható lokálként.
 
Szabó Réka koreográfus-rendező Márkos Albert muzsikájára (vonósok, dob) rittyentett kacagtató halotti tort; élő zenés kripta-revüt. Miközben lerójuk kegyeletünket a Művészet előtt, az egy gyógypedagógus modorában beszélő Elek Ferenc – exszólótáncosból lett kineziológus – útmutatásaival próbáljuk meg elsajátítani „A művészet befogadásá”-t. Miután levertük magunkról a lelki lakatokat, és „nagyon szép emberek”-ből öszszeverődött, „példaértékű” publikumunk szivacsállapotba került, kezdetét veszi a beavató színházi danse macabre. Nyílik a koporsó. Góbi Rita, a líraian lidérces halott menyasszony: akár egy Tim Burton-film gótikus hősnője. Eleven porcelánbaba.
 
A (hattyú)dalos-rémmesés, abszurd szkeccsekből álló Gyász szembesít az öncsaló-patetikus múltban dagonyázás, a meddő nosztalgiázás bornírtságával. Fölütésként Fekete Ernő –pókháló borította kísértet – zengi el kenetteljes nekrológját: „A költő díszmütyür”, a könyv és az ember raktározási probléma; a Kultúra kimúlt. A fölismerhetetlen Szabó Márta mint beépített (férfi)néző szakítja meg rendre a groteszk rekviemet, hogy rágyújtson a közhelyekben pácolt panasz- és nyavalytirádára: leszázalékolták; nem talál magának rendes asszonyt; már a pornófilm sem tisztességes; nincsenek nyomós kutak; csak az olvasás nyugtat. Majd bulvárra váltva ledarál egy Faludy bütykölte József Attila-sztorit.
 
A friss elméjű, szórakoztató darabban a halál is banális; a holtak is föltámadnak; temetik azt, aki/ami él. A gyerekek cicáznak így a törvényszerű véggel. Ők vetik oda kajánul azt, amit Hajduk ceremóniamester rendel el, ördögi parancsként: most meghalsz. Mert nem elég jó a poénod; gyatra a legkedvesebb nótád; ócska a legszebb gyerekkori, filléres emléked. Halállal lakolsz, mivel kritikusnak vallod magad, mert te vagy Bozóki exkultuszminiszter.
 
Kétségtelen, a kétórás – néhol gemütlich rakoncátlan –opusban hangsúlyosabbnak tűnik a blődlizés, Peer Krisztián pofás, valósághoz igazodó, idézetekkel, utalásokkal teli posztmodern szövege, mint az igénynyel komponált, tisztesen kivitelezett tánc- és mozgásjelenetek. Szabó azonban tapasztaltan teremt kapcsolatot a verbalitás és a mozgás között; a katonás aktorok és a Tünet Együttes táncos-színészeinek összjátéka pedig ragyogó. A remek gyereknapi estén mind berántottak infantilis világukba: Fullajtár Andrea olyan pazar viccet mond, hogy ő sem állja meg nevetés nélkül. Megkapó, mikor a félmeztelen Szász Dániel mécseseket rak magára, majd egy forgószéken pörög/világít a sötétben; ahogyan a könnyeit hullató Rezes fél lábon, virágföldben állva énekli a Se tu della mia morte barokk áriát.
 
A több mint tetszetős ügyesség záróakkordjaként kiárusítanak. A kerge aukción elkelt: a kiváló Góbi angolspárgája, 1 db igazi katarzis, Elek tánctudása. A színházi miliőért egymilliárdot kínáltak. Mivel elhunyt műítészként nem állt módomban licitálni, élek a javaslattal: bocsássák árverésre Fekete szőkeségét is.
 
Népszabadság, 2010. június 4.