Pinokkió | Nánay István | revizoronline.com
v f
Archívum

COLLODI VILÁGOS

Köztes előadás. Gyereknek felnőtt, felnőttnek gyerek. De a címszerepben Keresztes Tamás nagyszerű és szeretnivaló.

Ascher Tamás pályáját végigkíséri a Pinokkió. Egy híján negyven esztendeje Kaposvárott vitte színre először Litvai Nelly átiratát – a nagysikerű vizsgaelőadása, a Patika után ez volt a frissen szerződtetett rendező első munkája –, amelyet aztán kétszer, a főbb szerepekben lényegében változatlan szereposztással felújított (1978, 88), de 1975-ben a Budapesti Gyerekszínház előadását is ő jegyezte. 

A Carlo Collodi regényéből készült darabot a színházak újra meg újra elővették (negyven év alatt közel harminc bemutatót ért meg!). A Pinokkió-bábelőadások is sokszor e műből születtek, bár a bábosok közül többen Alekszej Tolsztojnak a témát továbbíró Aranykulcsocska című regényét dolgozták fel. Litvai dramatizálása felvállaltan gyerekelőadáshoz íródott, nagy szerepet kap benne a Játékország bemutatása, és erősen didaktikus a végkicsengése (gyerekek, járjatok rendesen iskolába, különben olyan sorsra juttok, mint Kanóc, és majdnem Pinokkió is!). 

A didakszist azonban Ascher rendezése és Pauer Gyula látványa háttérbe szorította, és új alapra helyezte a gyerekeknek szóló színházat. Előadásukban nyoma sem volt az addig szokásos (és máshol csak lassan változó) leegyszerűsített, kétdimenziós játékstílusnak, a gügyögésnek és a szótagolós szövegmondásnak, a nyomatékos gesztikulálásnak s más színházidegen rémségnek. Olyan előadás született, mint bármely más, felnőtteknek is szóló produkció, ám ebben minden megoldás a játékosságból következett, s minden a nézők szellemi-érzelmi aktivitását szolgálta. Itt magától értetődő volt, hogy a Gepettót és Pinokkiót egyaránt befaló cetnek csupán lécből készült s a zsinórpadlásról mozgatott hatalmas szája van – a többit a gyerekek képzelhették hozzá –, hogy a híreket szállító lepke bricseszben, ellenzős, bőr motoros sapkában és motoros szemüvegben, felfüggesztve száll-teker a színpad felett, hogy a kopott kabátú, kinőtt nadrágú, bakancsos tücsök egy hosszú sáltól és nagy szemüvegtől egyszeriben Táltostücsökké válik és így tovább. Az alkotói és befogadói fantázia mozgatta a cselekményt, rajzolta ki egésszé a felvázolt részleteket, s alapozta meg évekre a kaposvári gyerekelőadások stílusát és karakterét.

Az akkori újdonság azonban mára már nem nóvum. Alaposan megváltozott a világ, s a gyerekek is másként reagálnak a valóságra és a színházra, mint a három-négy évtizeddel ezelőttiek. Érthető, hogy a Katona József Színház a mostani bemutatóhoz már nem a Litvai-szöveget választotta, hanem újat készíttetett. Biztosra ment, amikor Parti Nagy Lajost bízta meg a munkával, hisz az borítékolható volt, hogy az író-átdolgozó szellemes és több irányban áthallásos szöveget fog írni. Parti Nagy e várakozásnak lényegében megfelelt. 

Az író mindkét alapműből merített. A cselekményvezetésben többé-kevésbé Collodiét követi, de a hangsúlyok máshova esnek, mint a regényben vagy Litvainál. Nem jelenik meg a Játékország, csak beszélnek róla – mindenekelőtt Kanóc (Ötvös András), aki ott kap szamárfület (bár ennek sem a szövegben, sem a rendezésben nincs következménye) –, nagy teret kap a bábszínház és egyáltalán a színház, illetve a bohóc-fabábuk élete, szerelme, s mindenekelőtt annak a rideg, pénzorientált, illúziótlan világnak a bemutatása, amelyben Pinokkió keresi a helyét. Érthető, hogy itt a vég sem elviselhetetlenül szájbarágós, hiszen a hazatérő Pinokkió nem a kötelességteljesítés szükségességét látja be, hanem rádöbben: szereti apukáját – aki, nem mellékesen, az életre keltett báb-fia elvesztése miatti bánatát sörfolyamba fojtja, s az egymásra találás örömére még megiszik egy dugi doboz Collodi világost.                

a teljes kritika itt olvasható
Oldalunk cookie-kat használ az optimális működés érdekében.
Adatvédelmi tájékoztató Rendben