v f
Archívum

Nem nő az orra


Pinokkiónak nem nő meg az orra, ha hazudik, hiszen nem hazudik. Virgoncnak viszont virgonc, nagyszájú és leleményes, olyannyira, hogy már az írás-olvasás előtt tud mindenféle cseles szófordulatot, amivel könnyedén bolondot csinál bármelyik felnőttből, és persze annyi trükköt is, hogy soha ne kapják el. Végül csak a TEK kapja el, ők is azért, mert már lehetetlen kimászni a kalandok keverte slamasztikából. Persze ez csak egy mese,– végül Pinokkió kiszabadul – és nyit egy bábszínházat.
A Parti Nagy Lajos által újra- vagy meg- vagy átírtPinokkió úgy mond mesét, hogy közben egy pillanatig sem vonatkoztat el a mától, attól az országtól és attól a közegtől, amiben élünk. A realitás szabályaitól persze igen, de kizárólag pár apró csoda és furcsa karakter kedvéért,– hiszen ezek nélkül nincs mese. Azonban mese nem csak Csodaországban vagy az Óperencián túl vagy az Üveghegyen innen létezhet, hanem a mindennapjainkban is, éppen úgy, ahogyan egy gyerek számára létezik a valóság: benne vannak ugyanazok az információk, amiket egy felnőtt is kap, csak van hozzá még valami plusz: hogy a szabályok áthághatóak. A különleges fatörzsből Pinok Karcsi által kifaragott Pinokkió pedig már létezésével is áthágja a szabályokat, de ettől a pillanattól kezdve minden kalandja hétköznapi: túljár nevelője, pontosabban apja eszén, belóg a bábszínházba,– bár tilos neki, mert ott van a Pinok által kifaragott többi gyerek-báb,– némi üzletből szerez sok aranyat, összeszűri a levet pár bűnözővel,– akikről nem is tudja, hogy azok–, tutajozik egy hattyún, és szerez magának barátokat is,– annak ellenére, hogy igazából senki nem barátkozni akar vele, hanem ellopni az öt, a végére pedig már csak kettő aranyát. És ez igazán gyermeki: nem Pinokkió hazug, hanem egyszerűen csak nem érti, ami körülötte zajlik. De nem is értheti.
Bár Parti Nagy szövegei érezhetően a család idősebb tagjainak okoznak nagy derültséget – rengeteg aktualitásra utaló szójáték és némi műveltséget igénylő szellemes név hangzik el, míg a gyerekek csak egy-egy játékosabb poénon nevetnek fel (és akadnak olyan gesztusok és ötletek is, amik valahogy senkinél nem akarnak célba találni), ami miatt felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ez mennyiben családi és nem felnőtt mese? De egyrészt azt sose tudhatjuk, hogy egy gyerek valójában mennyit fog fel a külvilágból -– biztos, hogy sokkal többet, mint gondolnánk– –, másrészt ha valamit nem ért a gyerek, ott a szülő, meg lehet kérdezni, és máris él a színház: beindult a kommunikáció.– Egy családi előadásnál pedig kell annál több, mint hogy a gyerek a színházon keresztül a szülővel együtt ismerkedik a világgal? Nem hiszem.
És ha valaki képes mindezt működésbe hozni, akkor az Keresztes Tamás Pinokkiója. Keresztes olyan magától értetődően teremti meg a címszereplő fabábu sajátos mozgáskultúráját, szívből jövő felháborodásait és végtelen energiából táplálkozó virgoncságait, hogy egy pillanatig sem maradhat kétségünk afelől, hogy akit látunk, az maga Pinokkió. Nem egy figura, nem egy mézes-mázos színészi allűr, aki azért izzad, hogy elnyerje a gyerekek kegyeit, hanem egy fából faragott, ám lélekkel teli gyerek, akire csak figyelni lehet. Haumann Péter pár sorból rajzolja meg az élete végén már tényleg csak a nevelésre és a társaságra vágyó Pinok Karcsi sorsát, aki tényleg szívből megbánta, hogy azelőtt eladta a bábszínháznak a kifaragott gyerekeit.
Kovács Lehel remekül egyensúlyozik az előadás és a nézők között a színháznézést állandóan tudatosító Tücsök szerepében, a színész energiájából még arra is futja, hogy némi szerencsétlenséggel megfűszerezett figyelmes kedvességgel egyengesse Pinokkió útját. Remekül működik az Elek Ferenc szívtelenül kegyetlen Dr. Kand Aloyza és Fekete Ernő nagystílűségbe bújt kisstílű Rókay Móricának bűnöző kettőse. Bezerédi Zoltán sejtelmesen ijesztő szakállú Hataraszi Barabás, Rajkai Zoltán szörnyen gnóm és ijesztő Susara és ízig-vérig, arlekinosan rejtélyes Arlekínó, Pálos Hanna tetszelgően és kedvesen művészi balett-hattyú Csajkovszkij szerepében, Borbély Alexandra Malvinájának szíve mélyéről tör elő az allűrös szereplési vágy, miközben a karakter végig egy aranyos baba marad. Ötvös András nagyon alapos Kanóc szerepében, gyakorlatilag komplett életutat rajzol a magányos, elhagyatott és rossz útra tévedt intézetis gyereknek, aki csak azért lesz bűnözővé, hogy eljusson Játékországba. Ötvös egyébként megkaphatná a legkisebb lehetőségből a legnagyobb poént kreáló színész díját: olyan átélt precizitással vonul ugyanis kommandós-tyúklépésben a jobb hátsó sarokban, hogy abban az elmúlt hetek összes terrorelhárítós vicce eszébe jut az embernek, miközben a színész semmire nem játszik rá, csak hozza a munkáját valóban komolyan végző tekest.
A színészek egytől-egyig remekül érzik az Ascher Tamás szabta kereteket, miszerint egyszerre kell játékosan és pontosan létezniük a színpadon. Mindez pedig nagyon sajátos mesévé válik a látványban. Khell Zsolt direkt szegényes, nagy szabad tereket hagyó, de mindvégig könnyen kezelhető, praktikus és egyszerűen ötletes díszletének barna tónusú színvilága és Nagy Fruzsina gondosan és pompásan kiszínezett mesekönyvből kivágott jelmezei, kiegészülve Bányai Tamás fényjátékaival nem csak profi, de egészen sajátos és merész vizuális világot hoznak létre. Érdekes, hogy ez a szürreális látvány egy pillanatig sem ijesztő, az alkotók pontosan érzik a hatásos látvány családi kereteit, amit biztos, hogy nem fog elfelejteni egy gyerek sem.– Ha csak képek maradnak meg belőle, már akkor is kap a gyermek egy dózist az összetettség igényével fellépő vizualitásból.
Ebbe a képi közegbe tökéletesen illeszkedik Selmeczi György brechti songokat idéző muzsikája. Emlékezetes dallamok ugyan egyáltalán nincsenek belekomponálva a kottába, ami nem is hiányzik, egy-egy magával ragadóbb játékosság talán igen, de még ezzel együtt is hangulatosak és kifejezőek az egyszerre lájtos és darkos zenék.
Igaz, időbe telik, mire a mese elkezd működni, de ez megtörténik, amint összeérnek a történet szálai, és hát van mit összetenni: nem mindennap láthatunk ilyen mesét. Akármennyire is nincs meg mindig az a vékony határ, amin működnek a mese apró játékai, az előadás egésze működik, és a Katona elismerésre méltó vállalása él a színpadon: komolyan vették a családi színházat és közös gondolkodásba vezetik a komplett családot. Ami fontos, hiszen csak így lehet átadni a gyerekeknek az ismereteiket a világról, és a gyerekek csak így fogják akarni, hogy hozzájussanak ehhez. Ez korántsem önmagáért való, hiszen mögötte ott van a Pinokkió gondolkodásra késztető világa. Nem csak, hogy kell a generációváltás, ahogy éneklik a szereplők–, de előbb-utóbb lesz is. Nincs ebben semmi tiszteletlenség, ez a dolgok természetes rendje. Pinokkiónak pedig apukáját leváltva létre kell hoznia a saját bábszínházát, a saját életét és világát. Bármennyire is közhely: a jövő a fiataloké, de csak kíváncsisággal és tanulással. Reméljük, Pinokkió és mi is sikerrel járunk.

 

forrás

Oldalunk cookie-kat használ az optimális működés érdekében.
Adatvédelmi tájékoztató Rendben