Közöd van hozzá
Vidám zene szól a színházteremben. A közönség érkezik, cseverészik, helyet foglal. A felgördülő függöny mögött, a színpadon vörös posztós székek. Füzér Anni színpadképe a nézőteret tükrözi vissza és fordítva: a zsöllye maga a színtér. A székek támláján összevissza lógó táskák. Pisszenéstelen csend, villódzó megvilágítás – három nőalak a sorok között.
Ahogy egymásra tekint néző és színész, ugyanazt látja. Színházban vagyunk, színházban vannak. Egyértelmű a szándék: a lehető legközelebb hozni a nézőt az előadás témájához. Lebontják a falakat a játszók és a befogadók között. Már a színpad látványa is rátelepszik a nézőre, szinte torkon ragadja.
Lássuk tehát, miről is van szó. 2002. október 23-án bombákkal felszerelt csecsen terroristák megszállják a moszkvai Dubrovka Színházat, és több száz embert túszul ejtenek. Azon az estén a Két kapitány című Kaverin-művet nagy sikerű musicallé feldolgozó Nordostot adják.
A túszejtők az orosz csapatok azonnali és végleges kivonulását követelik Csecsenföldről. Az orosz kormány terroristákkal nem tárgyal. A színlelt alkudozás természetesen nem vezet eredményre. Senki sem lehet biztos abban, hogy a csecsenek valóban felrobbantják-e az egész épületet. A több mint két napig elhúzódó túszdrámát az orosz kormány speciális osztaga dilettáns módon oldotta meg: kétes összetételű altatógázt juttatott a színház épületébe. A mentés zűrzavarában a mintegy negyven fogva tartón kívül százharminc ártatlan civil is az életét vesztette, haláluk körülményeit máig nem tisztázták.
A német színész és drámaíró, Torsten Buchsteiner színpadra dolgozta át a tragikus kimenetelű eseményeket. Az orosz musicallel azonos című színpadi dokumentumjátékában három özvegyasszony meséli el élményeit, Török Tamara tolmácsolásában.
A budapesti Katona József Színház előadásában pontosan megszerkesztették a három nő térbeli elhelyezését. A nézőtér felől nézve jobbra a csecsen terroristát alakító Pálmai Anna szinte összegömbölyödik, ahogy maga alá húzza lábait. Bár a nézőtérhez legközelebb helyezkedik el, mégis ő látszik a legtávolibbnak. Zura férje életét orosz golyó oltotta ki, többi hozzátartozóját is a háborúban vesztette el. Beállt a függetlenségükért harcoló szeparatisták közé, akik öngyilkos merénylővé képezték ki. Most Moszkvában készül megbosszulni szerettei halálát.
Elvakult, a gyűlölet, a harag árad belőle. A felszínen megmutatott kegyetlenség mögül egy megtört lélek zárkózottsága bukkan elő. Reményvesztettségét nemcsak testtartása írja le jól, de a haját eltakaró kapucni is, ami egyben a muzulmán nők viseletére, a csadorra utal. Bunkeréből csak néha merészkedik elő, közben parázs hévvel darálja el monológját. Sűrű szomorúság veszi körül. A kezdeti önpusztító megszállottság a túszszedés hosszú órái alatt átalakul: a végére az életet már többre becsüli az üdvözítő halálnál. Pálmai Anna jó ütemben, fokozatosan csöndesíti el Zurát.
A széksor ellentétes pólusán ül Fullajtár Andrea Tamarája. A Rigából származó orvosnő egy moszkvai kórházban dolgozik. Orosz férje a csecsen frontról tért vissza, képtelen volt feldolgozni háborús élményeit, főbe lőtte magát. Az asszonynak van jegye az előadásra, de az ügyelet fontosabb. A kórházban döbben rá, hogy édesanyja és a kislánya a tudta nélkül elment a színházba. Tamara szemtanúja volt a férje halálának, most meg végig kell néznie, hogy a lánya egy aláaknázott épületbe van bezárva.
Ültében is örökösen mocorog. Hol az öngyújtójával babrál, hol szenvedélyesen a levegőbe bokszol. Forr benne a tehetetlenség miatt érzett düh, láthatóan harcot vív önmagával. Máskor meg visszafogottan beszél maga elé távolról sem boldog házasságáról, aztán a szükségleteit enyhíteni próbáló férfiakról, akiket folyton az elhunyt hitves emlékével mér össze. Fullajtár Andrea remekül robbantja ki figurájából a szenvedélyes érzelmeket, és tökéletes ritmusban veszi újra fel az egykedvűség maszkját.
Sorokkal fölöttük, a háromszög csúcsán ül Olga. Kétgyermekes családanya, hétköznapi vágyakkal, kisszerű élettel. A Bodnár Erika által megformált orosz nő az egyetlen a három közül, akinek nincsenek közvetlen tapasztalatai a háborúról, de a férje révén neki is van véleménye a csecsenekről, az oroszokról, meg a mindent mozgató gyűlöletről.
Kedélyesen mesél gyerekeiről, a férjéről, meg arról, hogy hónapok alatt kuporgatta össze a színházjegyek árát. A Nordost előadását látni ugyanis ünnepi, emlékezetes alkalom Moszkvában. Az alapvetően békés természetű, középkorú asszonyból a szorult helyzetben bátor anya és feleség válik. Ha kell, szembeszegül a fegyveresekkel is, sebesülten meg azt mérlegeli: tényleg örüljön-e annak, hogy élve kijutott az épületből, miközben a kisebbik lánya meg a férje élete nincs biztonságban? Megkapó Bodnár Erika melegsége és józansága, ami még a legnagyobb szörnyűségben is elkíséri.
A színészek szinte sosem mozdulnak meg. Tehetetlenségükben babrálnak valamivel. Indulataik, érzelmeik késztetik mozgásra őket. Mintha egy dokumentumfilmben szerepelnének. Emlékeiket idézik, a monológok mégis a jelenben szólalnak meg. Együtt látjuk őket, de mintha mind különböző időben és más térben léteznének. Nem egymásnak mesélnek, hanem kifelé szólnak, hozzánk. Tekintetük csak egy-egy kiemelt pillanatban találkozik, s beszélnek a másikhoz. A történetmesélés lineáris, az eseményeket szigorú időrendben tudjuk meg.
Amit nem látunk megelevenedni a színpadon, a színészi játékból rakjuk össze. Az előadás rafináltan bírja rá a nézőt, hogy fejben kell lejátszania a történéseket. A Nordost ettől olyan, mint egy jó regény, amelynek filmes adaptációját még nem láthattad. Forgács Péter rendezése alázattal navigálja az előadást, a színészeire bízza, hogy Buchsteiner szövegét színházzá formálják.
A három színésznő a hang, mimika, gesztus, mozdulat, tekintet játékát építi az amúgy is nagyon erős szövegre. Jellemfejlődésük megrázóan hiteles, komoly ívet ír le. Az előadás elején megfogalmazódott kétség, hogy lehetséges-e megdermedt színpadon érdekfeszítő színházat csinálni, teljesen szertefoszlik. Török Tamara dramaturg feszesre húzza a ritmust, jól bánik a feszültséggel. Egyetlen pillanatnyi üresjárat sincs az előadásban. Lélegzetvisszafojtva, feszülő izmokkal csak a három színésznőt tudjuk figyelni.
A minimalizált térben a fények játéka hangsúlyos. Amíg a szereplők a sorselőzményeket beszélik el, a fények a nézőkre vetülnek. A túszdráma elbeszélésekor elsötétül a nézőtér. A világítás kissé direkt módon a szereplők lelkiállapotára is reflektál: felfokozott pillanatban majdnem kisül, máskor meg halványan pislákol.
A három különálló sors nem csak a Dubrovka színházban ér össze. A mozaikdarabokat egymás mellé rakva megértjük, miért végzetszerű Zura és Tamara találkozása. Olga átlagosnak tűnő élete távolról keretezi, értelmezi a másik két nő tragédiáját. És ő vonja le végül a következtetést is: gyűlöli a csecseneket, mert meghalt a férje, de örül, hogy a lánya megmenekült. Ha meghalt volna, és elveszti a családját, akkor ő is bombát csatolna magára.
De miért foglalkozunk mi egyáltalán olyasmikkel, amik tőlünk több ezer kilométerre zajlanak? Elvégre megvannak a saját gondjaink. A Nordost arra mutat rá, hogy közömbösek csak addig maradhatunk, amíg a dolgok közvetlenül nem érintenek minket. A három özvegy példája azonban nem ad magyarázatot semmire sem. Könnyű persze bekiabálni kívülről, hogy a marakodás nem old meg semmit. De tény: a gyűlöletre csak gyűlölet a felelet. Egyszerűen ilyen a természetünk.
A darab vendég volt az I. Zsolnay Fesztiválon, és szerepel a XII. POSzT versenyprogramjában.