Blues, vér, Woyzeck
A Nemzeti Színház két évvel ezelőtti, félig szcenírozott Black Ridere után Ascher Tamás ismét a saját képére gyúrta Tom Waits hangját. Amit kapunk, az se meglepetést, se csalódást nem rejt magában. A végeredmény egy ujjgyakorlat, nem pedig mestermunka.
Tizenegy éve, hogy a koppenhágai Betty Nansen Színházban bemutatták Robert Wilson Woyzeckjét. A páratlan színpadi eszközökkel operáló rendező minden egyes munkája önmagában nemzetközi színházi szenzációnak számít, az ezredforduló évében a valódi kuriózumot mégis egy, a színlapon szereplő másik név jelentette: Tom Waitsé. A különös házasságból olyan gyerek született, amely első megszólalásától fogva nyilvánvalóvá tette, hogy New York füstben edződött sarki blues kocsmáinak több köze van a német romantikához, mint azt korábban bárki gondolni merte volna. Azt azonban, hogy az előadás sikerét nem kizárólag a patinás nevek hozták meg, a Katona József Színház novemberben bemutatott átdolgozása bizonyítja.
Ami itt rögtön nyilvánvaló, az az, hogy a rendező Ascher Tamás kisrealista alapokra felhúzott színháza egészen máshogy reagál Waits szövegeire, mint Wilson nyelvi krízist középpontba állító alkotásai. A songok meglehetősen eloldott, szürreálba csapó szövegvilága időnként olyan távol esik térben és időben a színpadi cselekménytől (ld. Woyzeck és az ő Coney Island-i babájának ide vonatkozó dalát), hogy Büchner drámájának sosem létezett linearitása még inkább szilánkjaira hullik. Megoldásként az alkotók komoly húzásokat és szerepösszevonásokat eszközöltek (dramaturg: Radnai Annamária), így a teljes előadás kevesebb, mint másfél órára szűkült, mindössze nyolc szereplővel. A jelenetek helyszíneit egyetlen stilizált tér sűríti magába. Khell Zsolt rozsdás, rácsokból és fémlapokból felépített, erősen előretolt díszlete épp annyira tud kaszárnya lenni, mint Marie kunyhója, vagy épp a Doktor kétes kísérletekkel terhelt laboratóriuma. A tér mélysége csupán Woyzeck végső őrületének pillanatában, a finálé erejéig tárul fel.
Ascher vállalkozása, hogy a hagyományosan prózai színházként funkcionáló Katonában dalra fakasztja színészeit, alapvetően gonosz húzás. Lehet is hallani, hogy a nézőtér olykor-olykor panaszkodik rossz intonációra, gyenge orgánumra, elcsukló hangokra és egyéb, zenetörténetileg kétesen beágyazódott fogalmakra. Waits dalait nem kell szépen énekelni. Nem azért, mert magának a dalok szerzőjének is olyan hangja van, mintha reggelente fémforgáccsal gargarizálna, hanem mert a Woyzecknek eredendő lényege a disszonancia. A megzenésítésnek ezt az alapvetését tudja rendkívül precízen lekövetni a díszletre felültetett zenekar (zenei vezető Philipp György), és ezzel az óriási játéklehetőséggel élnek talán túlságosan is szerényen a színészek. Ez a visszafogottság sokkal többet vesz el a songok erejéből, mint az időnként hunglishba csapó szövegmondás. Azt, hogy az előadás részben szerzői jogok, részben fordítási nehézségek miatt kétnyelvű lesz, már premier előtt hetekkel lehetett tudni. Szálinger Balázs feliratozott szövegeivel kapcsolatban azonban mindenképp meg kell jegyezni, hogy a többnyire kínosan ügyetlenre sikeredő dalszövegfordítások hazai világában ritkaságszámba menő igényességgel sikerült megoldania feladatát.
A színészi játékot mindvégig a takarékosság jellemzi. Részben mert senki nem mer kilépni megszokott szerepköréből, részben mert a jelenetek gyors egymásutánja színészi minimalizmust követel meg. Rövid, alig érzékelhető gesztusokból építkeznek. Keresztes Tamás kisember-Woyzeckje mintha a Ledarálnakból ugrott volna át. Mozdulatai feszültek és kiszámíthatatlanok, arca mindvégig rezzenéstelen; másfél órán át az izzás előtti utolsó pillanatot mutatja. Nagy Ervin testiségre redukált Ezreddobosa mindvégig bravúros mozdulatsoraival hangsúlyoz, dobszólóval kísért entrée-ja az előadás legmaradandóbb pillanata. Jordán Adél Marie-ja a bugyivillantós repedtsarkú és a Woyzecket anyaian ölelő nő között egyensúlyoz. Fekete Ernő Doktorként mintha csak Mengelét játszaná, Bezerédi Zoltán puha Kapitányának atlétájáról csak frázisok között lecsöppenő pörköltszaft hiányzik, Elek Ferenc hol eltűnő, hol következetlenül színre tolt Bolondja inkább zavaró, mint értelmezhető. A színészek munkáját árnyalja tovább Horváth Csaba songok alatt beiktatott koreográfiája. A túlmozgásosnak semmiképp sem nevezhető, állóképekben végződő, szögletes mozgássorok mintha az első jelenet cirkuszi mutatványaiból szakadtak volna ki. A dalok végeztével pedig úgy esnek szét a képek, mintha jól végzett munka után mindenki cigarettaszünetre iparkodna a szomszédos blueskocsmába.